Vendégeim vannak Leidenből, így kedves olvasóink türelmét kérjük hétfőig!

csókoltatok mindenit

Mióta itt vagyok, nem voltak hullámvölgyeim. Nem tudtam, mi az a rossz nap, rossz hangulat, lelki válság. Miattam aztán eshetett az eső napokig. Tisztában vagyok vele, hogy az ifjúkor az útkeresés életszakasza, ezért nem bántott az a pár kérdés a fejemben, amire még nem kaptam választ. A jó kérdés néha fontosabb is, mint a jó válasz. Egyébként is van már annyi megingathatatlanul jó válasz a fejemben, amivel nehezen hoz zavarba az élet, és amelyek örök optimistává tesznek. De minden örök optimistának lehet néha pesszimista hangulata. Mint nekem, ezen a hétvégén.

A lavinát elindító ok annyi, hogy harry pottert megszégyenítő módon kivarázsolódott a pénztárcám a táskámból. Hogy mikor, honnan és hova, arra egyszerre van ezer lehetőség, és egyszerre nincs semmi magyarázat. Nem a 20 euró volt a legnagyobb probléma, hanem az egész életem dokumentációja, a mamitól karácsonyra kapott buksza, és az Ernő papa kézírásával leírt zalaegerszegi buszmenetrend, ami az egyik kedvenc emlékem volt. Ételt nem nagyon nyeltem le a hétvége alatt, és mosolyra sem igazán nyílott a szám. Nem vidított fel az oroszok éneklős vodkája, és az észtek jégkrémes palacsinta-reggelije, amire kötelező volt pizsamában átmenni. Bántott minden elköltött cent és bántott minden magam körül, mert nem volt rend magamban. Hibáztattam a mesevilágom, törölni akartam a blogot, felvételizni a jogra, vagy valami másik olyan szakra amit gyűlölök, hogy majd fontos ember legyek és sok pénzt keressek, és majd egyszer mindent visszaadhassak. Erasmusbűntudatom volt.

Akkor találkoztam Emersonnal. Emerson amerikai, és olyan barátaimhoz tudnám hasonlítani, mint Shakespeare, Frida vagy Virginia és még jaj de mennyien. Ők azok a barátaim, akik bár már nem élnek, mégis rengeteg választ kaptam tőlük. Emerson esszéiből rájöttem, hogy bölcsész vagyok, már abban az értelemben, amit számomra jelent ez a szó. És Emerson azt mondja „ne keresd magad önmagadon kívül.” Választ kaptam az írásra, a költőre, és a költészetre, a szükségükre és az értelmükre. Ezeket, bár nem bonyolultak, most megtartom magamnak, és azoknak az embereknek és helyzeteknek, akiknek majd szükségük lesz rá, akik ugyanígy feltették ezeket a kérdéseket. Szóval bárki bármit is mond, türelemmel és soha nem lankadó éber figyelemmel keresem tovább a saját harcaimat, próbálom felismerni és megragadni a saját lehetőségeimet, nem engedni a saját világomból, és mégis megfelelni ennek a világnak is. Csak az bánt, és kelt bűntudatot, hogy ehhez még mindig időre van szükségem. Viszont a múlt gazdagít, és ennél igazabb, meg vigaszt nyújtóbb sablonszöveg nincs is a világon.

Ui: a pénztárcám meglett, hála a városházán hatékonyan működő ’talált tárgyak irodának’, holnap vehetem át a rendőrségen. Csupa izgalom. 

uiui: és Emerson mellett a Zsuzsinak is köszönöm:)

„Gregor Samsa Dalma Kertesz egy nehéz nap reggel arra ébredt”, hogy tegnap este óta semmi sem változott, és még mindig nincs németházija. Azért kelt fel reggel 6kor, annak ellenére, hogy a szomszédokkal való víg kedélyű borozgatás rendesen az éjszakába nyúlott, hogy pótolja elmaradásait. Nem mintha annyira stréber személyiséggel állnánk szemben, csupán arról van szó, hogy hősünk nem szereti azokat a stresszes pillanatokat, mikor felszólítja a tanár, és ő nyüglődését gondosan leplezve három szomszédról próbálja egyszerre lelesni, mi lehet a helyes válasz. Néha igazán a saját fejét is használhatná.

Szóval ez a nap számára meglehetősen korán kezdődött.

8 körül kerékpárjára pattant, átharcolta magát egy bicikliútra terelt birkanyájon, majd a reggeli autóforgalmon, és beült az iskolapadba, akár a régi szépidőkben. Eme németórán ’az esküvő’ témakör került porondra, így megtudta, hogy a kínai lagzikon nincs tánc és estére vége mindennek, a japán kimonó egyre inkább fehér ruhára cserélődik, az ukránok elröptetnek két galambot a templomi ceremónia végén, a sevillai vőlegény kék ruhát hord, és a hollandoknál semmi sem olyan fontos, mint a legénybúcsú. De már a koreai, a lengyel és a görög lány is tudja, hogy a magyaroknál meg a hétországra szóló dáridó közepén ellopják a menyasszonyt. Dalmánk a szünetben a ghánából származó és örökké mosolygó Saiddal, valamint a floridai disney landben pénztárosként dolgozó brazil lánnyal beszélgetett a kávézóban.

Délután 1 órakor hősünk ebédelni indult az ír fiúval, de csatlakozott hozzájuk a finn lány és a török szomszéd. Velük megkönnyebbülten válthatott át angolra.

2 órakor sikeresen megtalálta a termet, ahol a német irodalomról szóló szeminárium kezdődött. Annak ellenére, hogy az előadásból semmit sem értett, végig érdeklődő arcot vágott, mert tudta, hogy Thomas Mann mesteri regényét, a Halál Velencébent tárgyalják. Óra után az észt lánnyal könyvtárba ment, hogy a következő hétre szükséges olvasmányokat lefénymásolja. Pesti könyvtárak labirintusaiban edződött türelmének ez nem okoz megpróbáltatást, mert itt minden tanár kikészíti egy polcra a diákokra váró tanulmányokat.

Este 6ra angoltanfolyamra ment a kölni váci utcába, kicsi szíve hevesen dobogott, mert ez volt az első óra, és nem ismert senkit. Mikor a terembe lépett, a kerekasztalt 11 igazi német diák ülte körbe, akik anyanyelvük titkos kódjain ismerkedtek egymással. Elég kényelmetlenül érezte magát, de megérkezett Arthur király, egyenesen Amerikából, és biztosította a lovagokat, hogy egy szót sem tud németül. Arthur egy nyugdíjas ohioi tanár, aki nem egy kaliforniai naplemente, de őrült nagy humorzsák.

D. az ingyen nyelvtanfolyam mellé ingyen tankönyveket is kapott, rengeteg házifeladattal. Az óra beszédcentrikus volt, végre valaki javította a nyelvtani hibákat, meg tanított új kifejezéseket és tisztába tett olyan alapvető dolgokat, mint hogyan illik vagy nem illik megszólalni egy szituációban. A csoport erős, szinte mindenki brit akcentussal beszél, mert tanult már külföldön.

Hősünk a nap végére egyre inkább fáradt, de a végsőkig küzdött. A szünetben egyedül volt, mert a németek nagyon németes németül kezdtek el beszélni. És volt pár vicces szituáció, mikor óra közben a szomszéd németül kérdezett valamit. Pedig a beilleszkedés fontos lesz, mert prezentációkra és beadandókra kell kis csoportokban felkészülni, és ehhez muszáj egymással a nyelviskolán kívül is találkozni.

9óra 5perckor, mikor a kerekasztal feloszlott, a nap még egy csodálatos ajándékot tartogatott. D. utoljára lépett ki a teremből, és meglepődve vette észre, hogy az egyik német lány az ajtó mellett várja, ezzel a kérdéssel:

-         Woher kommst du?

-         Ich komme aus Ungarn, ich bin ein Erasmus Student.

-         Te beszélni magyar?

-         …………

-         Én egy kicsit beszélni.

-         ………...

-         Én apukám magyar.

-         Igen, igen, magyar vagyok. Jaj de örülök neked!

-         Nagyon rosszul beszélni, mert én elmentem Magyarországról 8 éves voltam. Anya német, apa magyar, elváltak, mi költöztünk ide. Azóta nem beszélem, azóta nem mentem vissza. Ha anya nincs otthon, hallgatom a magyar rádiót. Nagyon örülök, hogy beszélhetek veled.

-         Ha tudnád, hogy én hogy örülök. Nehéz napom volt, jó egy kis magyart hallani. Merre mész? Mehetünk együtt!

-         Jó!

-         Honnan tudtad, hogy magyar vagyok?

-         A neved. Magyar a neved.

D. és Manuela, magyar nevén Zsanett, bár így már régóta nem hívták, együtt mentek a biciklitározóig, majd megbeszélték, hogy még sok megbeszélnivalójuk van, és már mindketten várják a jövő heti találkozást.

D. annyira feltöltődött ettől az élménytől, hogy 9óra 30 perckor megállította paripáját a sarki török trafikosnál, vett egy üveg sört meg egy csokit, az eladó nagy csodálkozására kért egy sörbontót is, kinyitotta az üveget, átszelte biciklivel a nagy parkot, és megkereste Andit meg a két görög lányt, akik mint három hippi, a fűben heverésztek egy-egy üveg kölschsel. Leheveredett melléjük, nézte az előtűnő csillagokat és hallgatta a többiek beszámolóit.

10 óra 10 perckor Andival hazabiciklizett és útközben a moonlight shadow-t énekelte.

10 óra 28 perckor kicsit késve megjelent Levi szülinapján, ahol ott volt az egész falu, és mindenki nagyon örült neki, megölelgették és megkérdezték milyen volt a napja.

Hajnali fél1kor hazaért, és az asztalon egy tálca gőzölgő meleg sütit talált, meg egy cetlit a francia lánytól, aki kedves lakótársainak ajánlotta fel a maradékot.

1 órakor álomba szenderült.

 2009 05. 08.

„Gregor Samsa Dalma Kertesz egy nehéz nap reggel arra ébredt”, hogy tegnap este óta semmi sem változott, és még mindig nincs németházija. Azért kelt fel reggel 6kor, annak ellenére, hogy a szomszédokkal való víg kedélyű borozgatás rendesen az éjszakába nyúlott, hogy pótolja elmaradásait. Nem mintha annyira stréber személyiséggel állnánk szemben, csupán arról van szó, hogy hősünk nem szereti azokat a stresszes pillanatokat, mikor felszólítja a tanár, és ő nyüglődését gondosan leplezve három szomszédról próbálja egyszerre lelesni, mi lehet a helyes válasz. Néha igazán a saját fejét is használhatná.

Szóval ez a nap számára meglehetősen korán kezdődött….

Hol is kezdjem? Morgannal egyszer egy csillagos nyári éjszakán elloptunk egy golfautót és a newhampshiri vadrengeteg közepén száguldoztunk vele. Aztán sokat kajakoztunk a tavon, és engedte, hogy vezessem a furgont, ha nyugodtan akarta meginni a kávéját. Utána a Citadelláról néztük, hogyan gyúlnak ki Pest fényei, és a Lánchídon át Edit Piafot énekeltünk. Mindezeket végigbeszéltük múlt héten a kölni dóm leghátsó padján, aztán felmásztunk a harangokhoz, és élveztük a kilátást. Voltunk a híres csokimúzeumban, ahol forrón gőzölgő csokiszökőkútba mártogattunk nápolyit, és hajókáztunk a Rajnán egy pohár kölschel (kölni sör) a kezünkben. Kirándultunk Bonnban is, álltunk a kopott padlójú kicsi szobában, amiben Ludwig van Beethoven megszületett. Megérintettük a zongoráját (mikor nem volt ott a teremőr), néztük a néma billentyűket és némán csodáltuk a zene megfejthetetlen csodáját. Mik zúghattak ennek az embernek a fejében…suhogó szimfóniák, dübögő kórusok…Morgan nem egyedül jött, és én méltán voltam biztos benne, hogy aki az ő barátja, az az én barátom is. Amandin és ő hivatalosan csak barátok, de szerintem csak időre van még szükségük, hogy rájöjjenek, egymásnak vannak teremtve. Ezek bonyolult dolgok, de nagyon szépek. És ide ennyi elég is belőlük. Szóval ezzel a két franciával angolul karattyolva három napon át jártuk Németországot. Egyik este áthívtam a Világfalut, hogy ők is érezzék mi az az erasmus, és aztán mosolyogva nyugtáztam, hogy mikor otthon élménybeszámolóra került sor, ezt az estét többet emlegették, mint bármelyik múzeumot: „mama képzeld spanyol sangriát ittam és egy görög lány ült mellettem…” Hiába járták meg két héttel ezelőtt Prágát, igazi cseh emberekkel csak itt beszéltek először. És ezért volt nagy kaland nekem velük visszautazni Franciaországba, mert négy napon át ott igazán minden hús-vér francia volt. Ők franciák voltak, én meg királylány…istenemre mondom, gurult előttem a vörös szőnyeg. Annyi finom, ínyenc, kölünleges kaját, ritka bort, és figyelmességet kaptam, hogy azt meghálálni nem lehet. Először Lillben laktunk, Morgan albérletében. Igazi legénylakás. Péntek este nálunk gyűlt össze a haveri kör, és mikor már perfekt francia voltam, csaptunk egy házibuli turnét. A franciák egyáltalán nem beszélnek idegen nyelvül. Hihetetlen hogy mennyire nem!!! Ebben az országban, egy köpésre Angliától, ha nem tudsz franciául, véééged van. Én azt hittem Németben vagy nálunk rossz a helyzet, de hozzájuk képest nálunk tolmácsoktól hemzseg az utca. Először arra a vicces megoldásra gondoltam, hogy ha nem értek valamit, majd iszom egy kortyot, de ennek csúnya vége lett volna, így Morgant vagy Amandint használtam fordítógépnek. Hajnalban egy olyan hatalmas diszkóban kötöttünk ki, hogy az ibizaiak is elbújhattak mellette. Roptuk a kánkánt.  

Lillenek rabulejtő óvárosa van, szűk utcákkal, szépen kivilágított terekkel, zsongó virágpiaccal. Morgantól kaptam egy csokor gyöngyvirágot, és a főtéren annyi málnás sört ittam, amennyit csak akartam, mert régi jó haver volt a pincér. Amandinéknál ebédeltünk és vacsoráztunk, megismertem a családot, a négy lánytestvért, a fehér pudlikutyát és a pintyeket, a nagyothalló apukát, aki éjjel-nappal lovit nézett a tévében, de a család megrökönyödésére az én kedvemért ezer éve rejtegetett borokat szedett elő a szekrény mélyéből. Megkaptam a milliós ezüstfuvolát, mert Amandin művésznek készül, és tíz percembe került míg megszólaltattam, aztán megint tízbe míg  rátaláltam a hangokra, egy óra múlva pedig eljátszottam nekik a magyar népmesék betétdalát. 13 éves korom óta nem tartottam fuvolát a kezemben, de csodálatos érzés volt…

Szombat délután Morgan előtolta a kék villámot, beöltöztetett motoroslánynak, és elszáguldottunk a szülei vidéki farmjára. Repültek mellettem a sárga repcetáblák, és a Volt egyszer egy vadnyugat zenéjét dúdoltam, meg azt is, hogy its a wonderful wonderful life…A kimondhatatlan nevű falu, ami Lilletől két órányira van, hadd ne mondjam, mert ugye ez most az én mesém, egy lovasparadicsom. A házak messzire vannak egymástól és karámok kötik össze őket. Mikor megláttam MorganLandet, azon gondolkodtam, való-e az, ami itt történik, valóságot írok-e ide le, vagy csak annak „égi mását”, mert annyira nekem való hely volt. Lovas volt a szélfogó a ház tetején, lovak voltak a faliképeken, lovas szobrok álltak a kandalló tetején, amiben este lobogott a tűz, cirmosmacskák lestek a lépcső tetejéről, kutyák feküdtek minden küszöbön, kacsa- és libahadsereg vonult az udvaron, szénaszag jött a pajtából, és mint egyszer régen egy kisszentgróti ház udvarán, ahol estike nyílt a kerti csap mellett és árvácskák a járda szélén, én szedhettem össze a tojást. Nagyon örülök, hogy mindezt láthattam, bár majd megszakadt a szívem, mikor másnap a lovaglásos terveket elmosta az egész nap szakadatlanul zuhogó eső. Így maradtak a franciásan hosszúra nyúló ebédek és vacsorák, amiken sosem lehettem biztos benne, hogy kihozták-e már az utolsó fogást. Ízlett minden, megettem mindent, csak a kifőzött rákok dülledt szemei zavartak egy kicsit, meséltem az otthonról és remegő kezekkel adtam át legféltettebb kincsemet, a szilvapálinkát. MorganApuka szívébe akkor loptam örökre bele magam, pár kóstoló után teljesen biztos volt benne, hogy ha lassan és hangosan beszél franciául, akkor mindent érteni fogok. MorganAnyukát mással nyertem meg, de ezt csak később mesélték. Állítólag én voltam az első idegen, akit az öreg rottweiler ilyen hamar idő alatt megkedvelt. Ő egyfajta lionking volt a farmon, az előző gazdái sokat verték, és az elején szóltak, hogy csak akkor simogassam meg, ha ő jön oda hozzám. Ez így is volt, reggel mikor a kanapén ültem és csalódottan néztem a felhőszakadást, az ölembe tette a fejét. 

Hm. Azt hiszem rendesen elfáradtam, négy napot koncentráltam a sikeres kommunikáció érdekében. Ha már nem bírtam tovább, belefeledkeztem a mindig újratöltődő nagy öblös borospoharamba, és olyan bölcs megállapításokat tettem, mint jaj ezek a népek mennyire mások, aztán meg hogy jaj de mennyire mennyire ugyanolyanok.

Hétfő délután ’au revoir’-t mondtam az én Morganomnak, és szokásosan meghívtam mindenkit szüretre. A TGV vonattal 25 perc alatt értem Brüsszelbe. Tettem egy rövid sétát hátizsákostul a városban, vettem egy közértben belga csokit, és suhantam tovább Köln felé. Nem gondoltam volna, hogy ilyen szép a belga vidék, a sűrű erdőkkel bundázott dombok és a közéjük szorított barnatéglás városok, a templomtornyok és a sebes patakok. Persze nem olyan szép, mint a szőlőtőkés zala, ahol az ember anyanyelvén fröccsel kínálják meg az arrajárót… de még mielőtt honvágyam lehetett volna, visszaértem Erasmusfaluba, megláttam az erkélyén söröző Andit, és leültem mellé, hogy megtudjak minden pletykát amiről lemaradtam, na meg kunyizzak tőle egy pirospöttyös túróruditJ Life is Life!!! Csók! 

 1. rakottkrumpli magyar módra      

2. Leute

3. "az utolsó villamos már" csak a miénk volt...

Rotterdami Erasmus (Rotterdam vagy Gouda, 1466. október 27. (?) – Bázel, 1536. július 12.), latinnevén Desiderius Erasmus Roterodamus, nagy hatású németalföldi humanista tudós, Ágoston-rendiszerzetes, filozófus és teológus.

Tegnap este, összekucorodva egy kis szobában, megnéztük a lányokkal az erasmusosok legendás filmjét, a ’Lakótársat keresünk”-et. Arról (is) szól, amiről itt már annyiszor beszéltünk, hogy mennyire nehéz elmondani és megértetni az otthon maradottakkal, hogy mi is az az erasmus és mit élünk mi itt át. Hogy esténként nem a szobánkba ülünk, és a tévé, a híradó meg a sorozatok előtt fekszünk, hanem ezerféle/fajta/nyelvű/színű emberekkel vacsorázunk és beszélgetünk. Nem is tudom, hogy lehet feldolgozni, ha ennek egyszer vége lesz. Olyan aranyélet, hogy már szégyellem, miért jár ez nekem. Köszi az Otthonnak, ennyi biztos, meg ugye viva EU...

A másik fontos megemlíteni valóm, hogy ahhoz is idáig kellett eljönnöm, hogy elkezdjem élvezni a főzést. Hát olyan gulyásízű gulyás lett, hogy csak na!

Holnap jön Morgan, a francia fiú, az Indiánnyár című blogsorozatunk egyik főszereplője. Három napot lesz itt, aztán én is három napot nála Lille-ben. Ez azt jelenti, hogy a héten itt már biztosan nem tudok jelentkezni.

Mindenkit milliószor puszilunk, Erasmus bácsival együtt!

"Mikes Kelemen annyira szerette a hegyek tenyerében megbúvó kis szülőfaluját, hogy a távoli Marmora-tenger partjáról is csak oda szállt minden gondolata. Egyik megható levelében írja: annyira megszerettem már Rodostót, hogy nem felejthetem el Zágont."

Megkezdődött újra a némettanfolyam, csütörtök és péntek délelőtt. 10 ember, új tanár, új csapat. Miért is ne, egy ghánai fiú mellett ülök. Elmondhatatlan milyen erős életerő van ezeknek az afrikai feketéknek abban a 32 fogas fehér mosolyában. Igaz, csak Saidot és Georget ismerem, de számomra borzasztóan egyformák. Állandóan nevetnek. A szemükkel is. Beszéd közben is. Ha telefonálnak, akkor is. Nem tudnak úgy elbúcsúzni tőled, hogy ne érintsék meg a válladat, ne intsenek, ne mutogassanak. Nem éreznek szégyent semmi miatt, amit nem tudnak, nem tudják mi az a kínos helyzet, mi az, hogy zavarban lenni. Nincsenek gátlásaik. Said szája be nem áll egész órán, mindig ki akarja valahogy fejezni magát. Kívülre él, a világnak, kifordítja a világnak az ő saját világát, azért mert, vagyis inkább ezért nincsenek benne terhes titkok, kételyek, vagy félelmek.

Ma hajnali 5kor Anditól jöttem hazafelé egy nagy beszélgetésből, és mivel elég hideg volt, a falu közepén kocogni kezdtem. Pár méterrel előttem futott egy nyuszi, (ami nálunk totál természetes, ez itt a nyulak és a mókusok szabad paradicsoma) mikor hangos kacagást hallottam. George kint ücsörgött az erkélyén, kék pizsomában, és integetett, hogy kocogjak el felé is egy kicsit. „Hello Bunny”, köszöntött teli vigyorral. Mikor beszél, emberekről, érzésekről, helyekről, a gondolkodása valahogy annyira egyszerű és mégis mély, olyan elemi, ösztöni. Indiánfilmekből vannak bennem ilyen kifejezések, mint „elvesztette az ösvényét”, George ezt úgy mondja, hogy „eltévedt az erdőben” vagy „nem találja a Napot”. George ez mellett nekem állandóan ajándékokat akar adni. Mivel ezek sosem kicsi ajándékok: pl. bicikli, vagy egy óriási fából faragott zebra, nem fogadom el őket, és ő ezt nem érti. Nem érti, miért érezném ezáltal úgy, hogy lekötelezett és hogy tartozok neki. De nem akarom őt vagy őket idealizálni, mert ezek még mindig csak benyomások. Nem tudom milyen George ha mérges vagy szomorú, vagy egyáltalán van-e olyan, hogy meg lehet-e bízni benne, hogy mit jelent neki a barátság, hogy valóban önzetlenül adná-e nekem az ajándékokat. Van az az afrikai rajzmesém az emberről, akinek az élete egy gólya rajzává áll össze a végén. Elmeséltem neki, és azt mondta sok bennem a mese…

Tegnap már felszólítás nélkül meg mertem szólalni a némettanfolyamon, elkezdtem teljes mondatokat összerakni németül. Ha kicsit előbb rágyúrok, már hol lehetnék…Viszont sajnos a német irodalom előadáson Kafka esszéjéből semmit sem értettem…

Az ukrán fiútól tulipánt kaptam csütörtök reggel. Irtó édesen udvarol, na de ő meg a másik csodabogár. Az anyukájával és 4 macskával él itt két éve, diplomás fogorvos, de németül még mindig nem bírt megtanulni, nincs emailcíme, mert nem használ számítógépet, és bár testileg egy izmos monstrum, mindig nagyon halkan beszél és olyan a lelke, mint egy kis réti pipitér.

Egyik nap 5 göröggel ebédeltem, de nem voltak valami udvariasak, mert végig a saját nyelvükön karattyoltak. Ha angolul és németül beszélnek, érteni mit mondanak, de erős és jellegzetes akcentusuk van. Viszont állítólag szinte lehetetlen valakinek úgy görögül megtanulnia, hogy ezt az akcentust elsajátítsa és azt a görög anyanyelvűek megértsék.

Ha a görögökkel vagyok, görögül akarok megtanulni, hogy görögül láthassam majd egyszer Athent, az Olümposz tetejét meg Dionüszosz poharát. Ha a spanyolokkal vagyok, spanyolul akarom olvasni Lorcat és Mexicóban tequilázni Frida Kahlo népével. Mióta a brazil lányt ismerem, portugálul is akarok tudni.

Aztán tegnap este óta csak magyarul akarok tudni. Mert Andi, Judit és én tegnap túl fáradtak voltunk a bulizáshoz, és hajnalig beszélgettünk Andi konyhájában. Arról, hogy milyenek Tokajon a szüretek, hogy milyenek Zalában a szüretek, hogy milyen Szabolcsban az almaszedés, és kinek milyen a nyelvjárása, hogy milyen a magyar ember. Érdekes, de a pestiek és a nagyobb városiak nem vágynak haza. És könnyen el tudnák képzelni az életüket külföldön. Hihetetlenül meg lehet mondani, ki honnan jött. A pestiekben van egy nem rossz értelmű arisztokracizmus, és erős a pesti kultúra is, a gálvölgyijános-sárga villamos-LGT 'miénk itt a tér' és mindenki nézze meg a Made in Hungária új Fenyő Miki filmet mert frenetikusan jó, de azért vannak dolgok és érzések, amiket a pestiek nem úgy éreznek és értenek, és amik iránt úgy érdeklődnek, és amikben úgy jártasak, mint kedves turisták. Jajajj, csak mi lesz veled magyar vidékJ

Szóval én annyira megszerettem már Kölnt, hogy sosem felejthetem Zalát…

Csóóókolok mindenkit!

Azzal kezdeném, hogy köszönjük Dózi, azaz Overdose, hogy valami nagyon nagyon fontosat teszel a magyar lovas-sportban. A Szabinak meg azért, mert erre felhívta a figyelmem: http://www.nytimes.com/2009/04/20/world/europe/20hungary.html?_r=3

És ezt nem tudom bőgés nélkül végignézni, hát hogy tud ez így futni:

https://www.youtube.com/watch?v=tOrEAtQgXVs

Mostanában én is futok, itt a parkban, a tó körül. Mindig azt hittem, egyedül jobb, de Judittal sokkal jobban megy, mert vele fel tudok venni egy ritmust. Ha egyedül vagyok, valamiért állandóan önmagammal versenyzek. Szeretem nagyon, mert teljesen kikapcsol, és nagyon sok erőt ad. Tegnap épp elkapott a lendület és élveztem, ahogy a levelek között játszó fény hullámzik előttem az úton, mikor valami nagyon rossz történt…ez a nagyon rossz nagyon mélyről belülről jött, és az okozta, hogy a ritkuló fák mögött megláttam egy lovast. Egy hatalmas fekete kanca magasan tartott fejjel galoppozott végig a mezőn, a lábai alig érték a földet…az én lábaim meg földbe gyökereztek…

Hát kívánom, hogy mindenki találjon valamit, ami nélkül ennyire nem tud élni…mert így élet az élet.

Tegnap volt Judit szülinapja, és nálunk terveztük a meglepetésbulit. 8ra jött a tömeg, Juditot meg fél9re hívtam, ugorjon át egy pohár borra. Majdnem negyed órát késett, mert leállt beszélgetni, így kb. 25-30 ember 20 percen keresztül toporgott és nyomorgott a szobámban egy félig leégett tortával. Végül sikerült a meglepetés, a kényszerfoglyok kiszabadultak, a borom elfogyott, de hajnalban még olyan nóta volt az erkélyen, hogy tutira megjegyezte egy életre az egész falu, mikor van a Judit szülinapja.

A litván lány meghívott ebédre, én meg vittem neki sonkát. Ez nálam azt jelenti, hogy nagyon megszerettem, de nem is csoda, mert rendesen van élet a vérében. És érdekes, hogy a national gasztronómiai kultúrsorozat fénypontját és abszolút nyertesét épp a litván konyhában találtam meg, kefires céklaleves formájában. Ehhez azért tudni kell, hogy borzasztóan imádom a céklát. A lányról, Jonáról, közben az is kiderült, hogy ő maga személyesen a tűz hercegnője. A művészetek völgye egyik kocsmakertjében láttam pár évvel ezelőtt egy csillagos éjszakán „Mágika birodalmát”, ahol sudár cigánylányok lángoló botokat dobáltak és tüzes láncokat forgattak maguk körül. Boszorkányos hangulata volt. Jona tegnap este hasonló előadásban részesített bennünket. Mostantól ő a tűz hercegnője.

A hétfői előadáson rendesen megijedtünk a görög lánnyal, mikor a tanár németül kezdett el beszélni. Félidő tájékán, mikor a követelményekről volt szó, ez a görög istenasszony felállt mellettem, és illedelmesen elmondta az egész tanteremnek, hogy mi ketten erasmusosok vagyunk és nem tudunk jól németül, és ez így nem mehet tovább. Nem tudom, hogy én vagy a tanár lepődtünk-e meg jobban, de tény, hogy az óra ezután angolul folyt. HmJ

A keddi előadás Fitgerald Great Gatsby-járól viszont zseniális volt, bár csak azokról a részekről tudok nyilatkozni, amiket értettem. Gatsbyval két éjen át szenvedtem, és rendesen belefészkelte magát az agyamba. Vele beszélgettem reggel, míg vajaztam a kenyeret, és mikor biciklivel tekertem az iskola felé, annál a falatka erdős résznél, amit sosem szoktam kihagyni, mert gyönyörűek a tölgyfák, hát teljesen elfelejtettem megnézni a tölgyfákat. Az óra pedig azért volt jó, mert mindenki beszélt, engem kivéve. És mindenki ontotta magából a jobbnál jobb gondolatokat. Nem az volt, mint otthon, hogy mindenki a vizsgákra olvasta el a regény rövidítését, amiről órán egy mélyen tisztelt nagyon nagy tudású professzor sok érdekes dolgot elmondott, míg mi passzívan ültünk, itt a tanár csak nagyon jó megérzésekkel elindított, ellenérvelt, bizonyított, és végül összegzett. Ha egy előadás tetszik a diákoknak, akkor óra végén egy kézzel kopogtatni kezdik a pad alját. Tegnap az egész terem kopogtatott. A mallorcai lány mesélte, hogy náluk otthon taps is van. 

Szóval ez a mi erkélyünk...és ennyi ember fér be a szobámba:)

Mikor a kanári lányt arról kérdeztem, hol találnék én szemorvost a környéken, kissé megsértődve világosított fel, hogy ő egy fél éven belül diplomás szemdoki lesz, ennyi bizodalmam lehetne felé...így megvizsgált, szigorú szemüveg használatot írt elő, és három óránként bekopogtat a szobámba egy szemcseppel. Mondtam már, hogy az isten lábát fogtam meg vele? A francia csaj meg első osztályú szakácsnő, isteni a lasagnéja. Ákosról sem lehetne rosszat mondani, holnapra közös rántott hús sütést tervezünk, és egy órája élezi a késeket, hogy felvágjuk a húst.

Szerda este nagyon várt vendégeim jöttek. A nyugalmazott kölni rendőrfőkapitány és a felesége csomagot hozott nekem Zalaszentgrótról (igen ilyen világváros vagyunk). Az édeseim alig bírtak felmászni a lépcsőn, de az ajtóig hozták a táskát és a bort. Örök hála nekik. A családnak meg a tartalomért! Az otthoniak most csak disznóban, borban és pálinkában tudják kifejezni a szeretetüket, így el lehet képzelni, milyen mennyiségben, no meg minőségben kaptam az anyagokból. Most két napja sonkás torma és szalonna mérgezésem van, de isten áldja a disznót, meg a huszonyai szőlőtőkéket. A pálinka újabb fajtáinak feltűnése meg forró dróton terjed a Faluban. A lengyel srác már utánam szólt a boltban, hogy tudom-e a „lengyel-magyar két jóbarát…” dolgot. Hehe, na én ne tudnám.

Ma Maastrichtban kirándultunk. Ez a hozzánk legközelebbi holland város. Szép. Szép. Meg kell említenem a pályaudvari wc-t, ahol a wc-s bácsi mindenki után egyesével lemosta az ülőkét. Életemben először éreztem, hogy érdemes volt klotyóért fizetni. Sétálgattunk, és persze kihagyhatatlan volt a coffee shop. Én szokás szerint csak ültem mellettük a füstben, míg egyre boldogabbak és boldogabbak nem lettek. Közben sokszor eszembe jutott egy szívorvos szúrós tekintete, aki nyugodt, kimért hangon, mintha csak az időjárásról beszélne, közölte, hogy azonnal végem van, mihelyst füvezésre adom a fejem. De az emberekből kiváltott hatásokról már könyvet tudnék írni. A finn lány belém kapaszkodott, és közölte, hogy ólommá váltak a lábai, majd olyan kérdéseket tett fel, mint szerintem egy lakatlan szigeten elfelejtene-e az ember beszélni, és vajon én ugyanolyan sárgának látok-e egy napraforgót és kéknek egy felhőt, mint ő. Hát nem tudom, de szerintem is egy kicsit mindenki másnak látja. Én meg közben azon gondolkodtam, hogy mennyire megszerettem őt, akinek legfőbb hitvallása, hogy ha egy részeg ember tiszta szívéből meg szeretne csókolni valakit, akkor igenis csókolja meg és ez bocsástassék meg neki, mert ez a részegség lényege. Hm, Hrabali gondolat.

Annak ellenére szerettem meg ezt a lányt, és még mennyi rengeteg embert, hogy egy idegen nyelven keresztül ismertem meg, és sosem hallott és érthetett engem az én magyar valómban, az én magyar nyelvű világomban. Ez különös, mert kétségeim vannak afelől, hogy nekem van-e másik világom a magyaron kívül. Komoly regényeket kell olvasnom angolul, amelyekben burjánzanak a nyelv bravúrosan érzékeny és tökéletes finomságai. Akár mennyire is jövök bele, vagy kerülök közel a megfejtéshez, a szavak ízét, a szavak fogalmát csak magyarul érzem. Csak átfordítva érzem őket, csak úgy tudom tapintani őket. Valószínűleg ehhez még nagyon sok idő kéne, vagy már nincs elég idő…

Megkezdődött az iskola, és a tanáraim csodálatosak. Az amerikai irodalmas prof. egyszerűen olyan szépJ. A német irodalmas meg szörnyen vicces, és hogy mennyire érdekes azt a következőképp szemléltetném: annak az esélye, hogy én németül, németek között, egy idegen egyetem első óráján megszólaljak egy előadáson, körülbelül annyi, minthogy Anglia hercegnője leszek, vagy fizikából Nobel-díjat kapok. De hát ez a pasi olyan inspirálóan gabalyította bele a gondolataim egy irodalomelméleti kérdésbe, hogy egyszer csak azt vettem észre, hogy kicsúszott egy szó a számon. ÓÓÓriási mákom volt, mert ez az egyetlen szó tökéletes lett, és rögtön vitte tovább az előadás fonalát, így nem kellett magyarázatot fűznöm a dologhoz, mert félreértés ne essék, én németül még mindig nem beszélek.

Noémiék emlékére felrakok egy képet, ami a Dóm tövében készült kedd éjszaka. Éminek üzenem, hogy a „touch the Dom”, szállóigévé vált.

A második képen én vagyok látható, ahogy a helyi ikeában kincsekre vadászom. Facebookra tette fel valaki a képet. Pár éve Andalúzia legszelesebb pontján, a Gibraltári-szoros peremén nem találtunk éjszakára szállást, és a tengerparton aludtunk. Az egyik kukában találtam két gyékényt, amit lepedő gyanánt terítettünk magunk alá. Legendás éj volt. Egy facebook komment szerint, azóta sokat fejlődtem…

Most nagyon nagy csend van itt, csak az eső kopog kint már hajnal óta. Tegnap a helyi közösségi házban a szokásos havi egyszeri falubuli éjszakája volt. Úgy éreztem magam, mint valami fesztiválon. Mindenhol mindenki előpartyt tartott, és egy feka srác kiköltözött a szemközti hosszú erkélyre a hangcuccaival, profin nyomatta a zenét. A férfi-női kapcsolatok kibogozhatatlanul bonyolult hálója kezd egyre kényesebb és viccesebb szituációkat hozni, de ez szükségszerű is, egy úgymond összezárt lakóközösségben. (hmJ bocs a cenzúra csak ennyit enged) Jaja, a férfiak meg a nők, régi történet…Rég tudjuk, hogy mind a kettő mást akar. A férfi a nőt, a nő meg a férfit. A szerelem meg „éget ha öl és öl ha nem éghet” vagy talán „ég ha nem ölhet”. Minden konfliktust erre vezetek vissza. Meg kell még tanulnunk, hogy nincs igazság, és hogy sok igazság van. Hogy semmi sem fehér és fekete. Hogy ezerszínű minden és ezért szép. Hogy nem érdemes önmarcangolni és a kellemes mélabú határait túllépni, mert hihetetlen a hatalmunk azzal, hogy az élet kalandja a mi élményünk és azt teszünk vele, amit akarunk. ’A végtelen történetben’ a hősöknek át kell kelni a szomorúság mocsarán. Nagyon nagy ötlet. Aki nem szabadítja ki a gondolatait, az nem szabadulhat a mocsárból sem. Elnyelődik. Persze ez most csak egy gondolatsor volt, erre a pillanatra. De minden pillanat más megoldást és megértést fogad el. Ez is ezerszínű. Na pont.

Még egy kicsit visszakalandoznék Hollandiára. Hollandia kék és zöld. Víz és fű. A nyelv olyan, mintha egy részeg német angolul beszélne. És az emberek nagyon magasak és szeretnek lovagolni, mert rengeteg lovat és lovast láttam a vonatablakból. Lovagoltak a tengerparton, amikor majd megszakadt a szívem, de a városban járdáról járdára is. Sok mesebeli farmot is láttam, bárányfelhők alatt legelésző báránykákkal. A szélmalmok pedig a világítótornyok rokonai.

Noémi és a barátnője, Anikó, itt voltak nálam két napot. Mindketten egy dán népfőiskolán tanulnak, úgyhogy sokat hallottam a mesebeli dán farmokról is. Egyszer lesz egy farmom. Lesz majd egy farmom, miután körbevitorláztam a földet, de főleg a Karib-tengert, békepipáztam dél-amerikai indiánokkal, megtanultam gyöngyhalászni és delfinekkel úszni, elefánton lovagolni és soha el nem felejteni, hogy vijjogtak a sasok a Gong-hegység felett. Ezek után egyszer majd lesz egy farmom is.

Noémiékkel hétfő este értünk vissza, és szerény májkrémeskenyér-vacsoránk alatt óriási élményben volt részünk. Egész nap szomorúan próbáltam beletörődni, hogy életem első locsolás nélküli húsvét hétfője lesz (bár egyszer kamasz koromban megpróbáltam az Esztivel Huszonyára menekülni a locsolók elől, de a papa akkor is elkapott), mikor csengettek, és két versekkel és vizesüveggel felszerelkezett húsvér locsoló, istenemre mondom, LOCSOLNI JÖTT!!!!  És még csak nem is kölni kölnivel! Ákos és Levi páratlanul hagyományőrző tettét mi kevésbé tradicionális módon tudtuk csak meghálálni, mert sonka helyett májkrémet kaptak, és egyetlen észt módon megfestett tojáson kellett osztozkodniuk. Eurót nem fogadtak el, forintunk meg nem voltJ.

A lányokkal felmásztunk a kölni dóm tetejére. Izzasztó csigalépcsőn kellett felkapaszkodni, és megnézhettük a harangtornyot is. Egyre szerelmesebb leszek a dómba, olyan mámorítóan hatalmas. Mindig Quasimodo meg Esmeralda jut róla eszembe, persze tudom, tudom, az egy másik történet.

Ültünk óriáskeréken, turistáskodtunk és buliztunk is, de az ír fiúkból nem sokat értettünk.

Most megyek, keresek valami dokit, mert oltárira begyulladt a szemem. Kellett annyit kacsintgatnom… 

Alig végeztem a mosogatással és még fel sem száradt a padló, már rohantam is a vonatra, hogy Hollandiában húsvétozzak a lányokkal. Borzasztó izgatott voltam, és az egész út egy örömmámorban telt, minden kiéleződött arra a pillanatra, mikor majd a nyakamba ugranak a leideni pályaudvaron. Négy átszállással mentem, mert mindent elkövettem annak érdekében, hogy minél többet utazzak a német tartományban, ahol jegyet sem kell vennem a vonatokra. Így sok megállóban kellett ücsörögnöm, a csatlakozásra várva és mély gondolatokon elmélkedve. Szeretem a pályaudvarokat. Az én életem is egy pályaudvar. Az emberek, akár a gondolatok meg a történések, jönnek-mennek, úton vannak, elidőznek de sokáig sosem maradnak, keresik a jó peront, a jó irányt, sietnek vagy várnak, a vonatok pedig kanyarogva viszik őket millió irányban újabb és újabb megállók felé. Gyönyörű naplemente volt a határon, ahol az erdős német földeket és kockaházakat felváltotta a mesebelien zöld holland mélyföld.

Jó volt hozzájuk hazamenni, mert ott értettem meg, hogy mennyire elfáradtam ebbe a másfél hónapba. Hogy bár elmondhatatlanul élveztem, mennyi küzdelem volt mindenhol ott lenni és mindenkit megismerni és mindenkivel magamat megismertetni, kifogyhatatlan társalogni és mindenről tudni vágyni, legyőzni mindent, ami idegen.

Leiden nagyon más, mint Köln. Nagyon másért kell szeretni. Egy apró ékszerdoboz, egy szelet kedves álom, mert kanálisok szelik át, mert a kikötőben vitorlások ringanak, mert egyeduralkodók a biciklisek és összeölelték egymást a házak, idézeteket suttognak a falak és halszagú a zsongó piac, szélmalmok intenek a látóhatárnak és macskakövesek a Rembrandt-járta utcák.

A tengerpartos napon, mikor a téli csizmából kiszabadult talpam alatt először éreztem homokot, és ott volt az imádott, végtelenbevesző tenger, és a szél illata, ami magasra reptette a Maja papírsárkányát, úgy döntöttem tényleg van valami ezekben az energia transzportációs metafizikai dolgokban. Szóval arra gondolok, mikor úgy beszélnek az energiáról, mint valami megfogható, ide-oda tehető gumibogyószörpről. Hát én ott úgy feltöltődtem, mint egy duracell nyuszi.

Voltunk amerikai party előpartyn, megtanultam az eddigi legviccesebb és legkreatívabb ivós játékokat, aztán megtanítottuk magyarul az éjszakai Leident, és ingyen jégkrémet ettünk egy buliban.

Húsvét vasárnap elmentünk misére egy katolikus templomba. Bár hollandul volt, a formulák, az imák, minden ugyanúgy történt. Ritkán járok misére, mert én a templomokban nem vagyok más, mint egy turistáskodó áhítat- és béketolvaj. Békét, nyugalmat és áhítatot lopok a rózsaablakok fényében. Volt két lelkig-hatoló szólista, és a szomszéd néni megölelt a kézfogós résznél. Jól esett nagyon. Őszintén megmondom kíváncsi lennék egyszer egy református misére. Úgy hallottam szabadabb, kevésbé formális. De a csíksomlyói búcsú mindent visz.

Felmásztunk egy szélmalom tetejére és Hágában láttam az én mona lisámat, a Lányt, gyöngy fülbevalóval. Igéző festmény. Valamiért órákig tudnám nézni.  /Folyt. köv./

Őszintén bevallom, rendesen izgatott voltam a magyar est miatt. A facebookon 30 ember jelezte részvételi szándékát, és többen szóltak, hogy hoznának még ismerősöket. Soha életemben nem próbáltam meg jóllakatni 30 embert, de még annál jóval kevesebbet sem. (kivéve azt a 300 amerikai gyereket, de azok csak mirelitet ettek) Azért Ákos előkészületei kicsit megnyugtattak, nem én vettem egyedül komolyan. Színes képeket nyomtatott ki Magyarországról, összeállított egy itallapot, amin a fröccs minden fajtájának lefordította a nevét angolra és németre. Ezekkel teleragasztgattuk a kéglit, nagy kartonokra kiírtuk az olyan alapszavakat, mint „szia”, „egészségedre”, „viszlát”, Levi magyarzászlaját pedig az ablakra akasztottuk.

A lányokkal délután találkoztunk a boltban. Kemény közgazdász logikával kiszámoltuk miből mennyi kell, és kidolgozott haditerv alapján összeszedtük a hozzávalókat. Természetesen a főzést egy üveg Sangria kinyitásával kezdtük, ezt a fogást férfiaktól lestem el, és pálinkás jókedvvel adtuk egymásnak a fakanalat. Voltak kisebb bakik, mint a kifutott tej, a fehérjébe került sárgája, az érthetetlen állagú és ízű német túró, a megfőni nem akaró krumpli és a túl korán szállingózó vendégek okozta stressz miatt, de összességében azt mondhatom, nagyon jók voltunk. Elkészült három hatalmas lábosnyi paprikás krumpli, egy hatalmas adag túrós csusza (édes és szalonnás lehetőségekkel is), és egy pudingos rizsfelfújt.

Mikor mindenki megérkezett, és már a verandára kitett székek között is alig lehetett mozogni, Judit felkonferálta a menüt és mi a vendégek kérésére elénekeltük, hogy a tavaszi szél vizet áraszt, minden madár társat választ. Folyt az unikum és a pálinka, szólt a Kárpátia és a Lajkó Félix egyveleg.

Marokkóra és Törökországra gondolva az iszlám barátság biztosítása érdekében, az egyik adag paprikás krumpli kolbász nélkül készült. Mikor a legnagyobb kritikus, a török szomszéd sorba állt, boldogan újságoltam neki, hogy rájuk is gondoltunk. Éppen tettem volna át a merítőkanalat a sertéstelen lábasból a másikba, mikor elfehéredett az arca és lefogta a kezemet, hogy jézus mit csinálok én, az a kettő nem érintkezhet egymással. A tiszta merítőkanál után már semmi gond nem volt, de én itt szeretnék szegények védelmében elnézést kérni Allahtól, mert a főzés során mi egyáltalán nem figyeltünk ilyesmire, szerintem egy-két darab kolbász simán át is ugrált egyikből a másikba. Azt is most meséltem el Güvennek, hogy éppen a törökök miatt olyan fontos összetevője a magyar konyhának a disznó, mert ’barátságos és idilli’ 150 éves uralmuk alatt ez volt az egyetlen adómentes és töröktől érintetlen háziállat.

Elfogyott minden, de éhen senki nem maradt. Az utóját hajnalban a verandán törülgette ki az olasz fiú a lábos aljából. A csehektől kaptunk túrórudit, és mindenki hozott valami ajándékot. A visszhang és a búcsúkommentek is jók voltak, így nyugodt szívvel mondhatom, emlegetik még a magyar lakomát hetedhét Kölnországban. 

Kellemes ünnepeket mindenkinek, köszöntve a felbukkanó meglepetés-embereket is!!! Mindenkit milliószor csókolok!!!! Leiden csodálatos, de a következő bejegyzes csak szerdán várható, mert holnap Noémi is visszautazik velem Kölnbe és addig biztosan nem lesz időm semmire!!!

Leidenbol, a baglyos hazbol, a Sipi kicsi szobajabol, a csaladi feszek melegebol jelentem, hogy megjottem. Es nagyon hianyoztak es sikitoztak a palyaudvaron mikor meglattak, es eddig beszelgettunk a konyhaban...es a magyar est is fergeteges volt, szoval megint rengeteg a beszamolnivalo, de majd a nyugdijas eveimben...Boldog nyulat mindenkinek!!!!

Kilombosodtunk. És ha az ablakom előtt ülök, az olyan mintha egy természetfilmet néznék. A mókusok fáról fára ugrálnak, és már professzionálisan felismerem a madarakat. Itt a bokrosban lakik egy szarka pár. Tartós házasságban élnek, és ha kirakok egy darab celofánt az erkélyre, rögtön begyűjtik. A szarka az egyetlen madár, ami felismeri magát a tükörben, és ebből az ornitológia fejlett éntudatra következtet. Már szólnak a fülemülék, és a gerlék is ugyanúgy búgnak, mint otthon, ez nagyon fontos.

Járok kutyát sétáltatni. Eddig mindig Picit kaptam, aki tündérien édes, és séta közben is folyamatos simogatást igényel.

Írtam a tanároknak emailt, hogy én is vagyok, meg leszek, jövő héttől egyetem! Körülbelül fél napon át fogalmaztam a leveleket, hogy hibátlanok legyenek, erre olyan szlenggel és laza rövidítésekkel teli válaszokat kaptam vissza, ami sejtetni engedi, hogy jófej emberekkel van dolgom. Két órám lesz angolul, hétfőn és kedden, mindkettő amerikai irodalom, egy pedig németül csütörtökönként, ’A német irodalom nagyjai’ címmel. Minden órára szövegekkel kell készülni, kétszer lehet hiányozni, és a végén van egy nagy írásbeli beadandó. Bármennyi órát felvehetek, de az ELTE csak kettőt fogad el. Rengeteg érdekességet találtam, be kell valljam, sokkal izgalmasabb dolgokat, mint otthon. De ennyi elég lesz, most fontosabb a nyelv. A német nyelviskola szerda, csüt., péntek délelőtt folytatódik, és mivel itt minden diáknak minden nyelviskola ingyenes, beiratkoztam egy angol nyelvtanfolyamra is, ami húsvét után indul. Nagyon vicces volt, hogy a „felvételi elbeszélgetésen” a nő németül felkészített rá, hogy most akkor mi egy kicsit megpróbálunk angolul csevegni, majd arra kért, ha egy szó angolul nem jut eszembe, semmiképp ne helyettesítsem azt egy némettel. Hehe…nagyon vicces…Végül megvolt velem elégedve. Heti egy általános angolórám lesz, és heti egy szakmai. Itt rengeteg mindenből lehetett választani, én újságírói szaknyelvet fogok tanulni. Kíváncsian várom…

Holnap magyar est, tessék szurkolni!

„Van az utazó, aki olyan, mint a víz. Utat tör magának, medret vág, elpárolog és lehull újra, így része egy állandó és végtelen körforgásnak. Nem tartozik igazán sehová és így tartozhatik mindenhová. Van, aki olyan, mint egy fa. Gyökerei mélyen és kitéphetetlen hálóban olvadnak össze a földdel, melyben született. Ez adja törzse szilárdságát. De ágai messzire nyúlnak a látóhatár fölé, és leveleit végtelenbe röpíti a szél.” (D.)

Mikor apu felhív lóhátról a bezerédi dombról, hogy éppen hosszúlépésben haladnak a Lacival, vagy az Eszti ír egy üzenetet, hogy levitte a kutyákat sétálni a tóra, mindig tudom, hogy víz vagyok-e vagy fa...

„Mély erdőn ibolyavirág,
Elrejt jól a borókaág.
Minek is rejt az az ág,
Gyere, tágas a világ,
Mély erdőn ibolyavirág.” (W.S.)

Kalandjaink itt is folytatódtak. Pénteken 80as évek partija volt egy hatalmas sportcsarnokban, ahol 9től 11ig a harcos ingyenélők ingyen sört (pontosabban egy kis pohárka kölsch-t) csapolhattak ki maguknak a pultnál, amennyiben sikeresen átverekedték magukat a tömegen. A lényeg, hogy a zene óriási volt, és mivel „everybody needs somebody” (https://www.youtube.com/watch?v=IAG8iD-XS44&feature=related ), egy német srác kölschi dialektusra tanított.

Szombaton tovább utaztunk a Mosel mentén, egészen a luxemburgi határig és megnéztük Triert, ami állítólag tényleg tényleg a legrégebbi német város. Ez egy igazi bortermelő vidék, szőlőültetvények óceánjait láttuk a vonatablakból. Trierben született Karl Marx, voltunk a szülőházában, és elsétáltunk az amfiteátrum romjaihoz, ami annyival volt érdekesebb, mint az eddig látott amfiteátrumok, hogy végigmehettél a föld alatti titkos folyosókon. A trieri Szent Péter-dóm a legrégebbi német templom és a Világörökség része. Szebb volt és érdekesebb, mint a kölni, de monumentalitásban nem szárnyalta túl. Itt őrzik a Szent Köntöst, amit Jézus a keresztrefeszítés előtt viselt, hűűűha, de csak néha mutogatják meg a látogatóknak, a hétköznapi turista csupán az oltárt nézheti meg, ami mögött őrzik. Vicces. A trieri érsekek sírjai izgalmasabbak voltak.

Nagyon jó, hogy spórolós a banda, így mindenki megelégedett egy a Mosel partján elfogyasztott szalámis kenyérrel. Kipróbáltunk minden játszóteret, és a sétálóutcán egy fontos szabály miatt ugrálva közlekedtünk, mert ki tudja mi történhetik, ha a sötét kövekre lép valaki…egyszóval, mint a világ ráérős bolondjai csak élveztük a napsütést…

Jött velünk egy finn lány, aki félig számi, azaz lapp származású. Azonnal letámadtam, hogy hány rénszarvascsordája van otthon, de meg kellett tudnom, hogy a lappok ma már ugyanúgy élnek, mint bármelyikünk, de tartják a szokásokat, őrzik a nyelvet, és nagyon büszkék rá. Erről mesélt a 4 órás vonatút alatt, meg arról, hogy ott a messzi északon karácsony napján már délben sötét van, és hetekig nem látják a napot, ellenben júliusban hajnali 3kor is fényes világosságban álmodják az álmukat.

Hihetetlen.

Egy régi spanyolos barátnőm blogját olvasgattam. Ő egy igazi utazó, megszámlálhatatlan sok nyelven beszél, és már most egy tolsztojnyi regényt írhatna az életéből. Nála találtam pár sort, ami nagyon tetszett. Bemásolom ide:

„Minden utazás más, és ettől szép. Nem csak attól függ hova mész… ugyanaz a hely is lehet teljesen más, attól függően, hogy kivel mész és mit csinálsz. Változatosság. Szép. Tényleg szép. Pillanatokat megélni úgy, hogy valóban megéled, és nem a múltra vagy a jövőre koncentrálsz, hanem arra, ahol vagy és amit csinálsz. Ha jobban belegondolsz, ez egyáltalán nem egyszerű. Nekem szuper érzés amikor észreveszem, hogy nem aggódok a jövőn, nem gondolkodom a múlton, hogy mit miért tettem és jól döntöttem-e… csak élek. Az utazás nekem ilyen. ÉLET. Nem leszek képes lemondani róla soha.”

No de még egy utolsó idézet W.A.-tól, aztán mára elég ennyi:

"Otthon az, ahova hazatérsz. Ahol ismered a fal kopásait, a szőnyeg foltjait. Ahol úgy fekszel le az ágyba, hogy nem csak alszol, hanem pihensz. Kipihened az életet, az embereket, mindent. A fontos az, hogy érezd: jobbra és balra Tőled áll a világ, a maga szépségeivel és a maga csúnyaságaival. Süt a nap, esik az eső, szelek járnak és felhők futnak a széllel. Vannak virágok és fák és patakok és emberek. És mindezeknek a közepén itt ülsz Te, egy széken, egy asztal előtt. És ez a szék és ez az asztal ma a Tied. Ma. Ez a fontos. És körülötted szép rendben a többi: a virágok, a fák, a felhők, Isten bölcsessége és az emberek kedves balgaságai, ma mind a Tieid. És jól van ez így. Mert hiszen az ember úgy is elég keveset él. És még az is jó, hogy keveset él. Ha mindezt érezni tudod, nem vagy otthontalan a világon."

Nem tudom otthon mi a helyzet, de itt télikabátról pólóra váltottunk pár nap alatt. Sajnos Matadorral Dr. Bike-hoz, a bicikliorvoshoz kellett mennünk, mert a hátsó kerék nem bírta a megterhelést. Jövő hét szerdára pedig magyar vacsorát hirdettünk Ákossal a saját konyhánkba, eddig 30 ember jelentkezett, kezdek komolyan aggódni….mi a fenével etetünk meg 30 embert??? Ötleteket kérek!!! Julis remélem itt leszel, mert komoly szükség lesz rád. Most azon gondolkodom, a külső erkélyen kellene megteríteni…

Szerdán Mallorca-estre voltam hivatalos. A terülj terülj asztalka roskadozott a mediterrán finomságoktól. Sonkák, olívabogyók, sajtok, zöldségek és pirítós. Az igazán felejthetetlen viszont a hatalmas lavórnyi sangria volt, amit vörösborból, gyümölcsökből és spriteból kevert Elena. Meg is tette a hatását, mert táncoltunk és énekeltünk utána egy nagyot az erkélyen.

Csütörtökön felhívott az észt lány, akivel egy németcsoportban vagyok, hogy szívesen látna engem meg a barátaim egy vacsorára, szegény nem kapott kolit és nagyon ki van rekesztve az erasmus-életből. Így a finn, a cseh és a litván lánnyal meglátogattuk a világvégi albérletét, ahol két német sráccal lakik együtt. Észt szokás szerint hagymahéjjal befedett tojásokat bugyoláltunk be konyharuhába, és miután mindenki megjelölte a magáét, forró vízben kifőztük őket. Nagyon szépek lettek, úgyhogy már teljes a húsvéti hangulat. Észt húsgolyókat ettünk, különböző szószokba mártogatott zöldségekkel, és igazi észt sörrel. A két német srác végig velünk szórakozott, azt hiszem a lánynak nagy szerencséje van velük. Búcsúzásképpen egyikőjük a szemembe nézett és tökéletes magyar kiejtéssel azt mondta: kanos vagyok. Kicsit elpirulva lefordítottam neki, mit is mondott tulajdonképpen, mire mérgesen megragadta a telefont és a legrondább német szavakat használva leoltotta a magyar barátját, hogy tudja kivel szórakozzon legközelebb…mikor vége lett a hívásnak rám nézett és irtó édesen bocsánatot kért: „ne hárágud, szep vad”! 

Ákos felszerelte a függönyöm, Kanári lány hazautazott két hétre, és megjött a Tavasz. Megjött, ahogy mindig megjön és ahogy mindig úgy örülünk neki. Sokféle boldogság van. A legönfeledtebb, mikor nem vesszük észre, hogy mi most boldogok vagyunk, hisz „ha egy halat a világa felől kérdezel, a vizet fogja utoljára említeni.” Én most azt a fajta boldogságot élem, hogy maga a boldogság ténye többször és tudatosan megfogalmazódik bennem naponta. Biztos vagyok benne, hogy életem legfelejthetetlenebb korszakát élem, aminek a szépsége természetesen abban van, hogy ez az időszak egyszeri és múlandó. Nincsen tévém, helyette mintha a saját életem lenne most egy izgalmas sorozat, és bevallom egyszerűen nincs időm híreket sem olvasni. Fogalmam sincs, mi történik a nagyvilágban, mégis mintha olyan kérdésekre kapnám meg nap mint nap a választ, amikről nem is tudtam, hogy léteznek bennem.

Kaanban egy igazi és nekem teremtett barátra leltem. Megnéztük egy kicsi művészmoziban ’A felolvasó’-t angolul, német felirattal, aztán meghívott vacsorázni egy hatalmas kör alakú vendéglőbe, ahol minden vörös színű volt, játék a vörös ezernyi árnyalatával.

„Fáradhatatlan csevegő volt, kápráztató verbális intelligenciával, a képzelet kalandora, aki egészen valószínűtlen dolgokat talált ki, és végül maga is elhitte őket. Órákon át beszélgettünk élő és halott barátainkról, könyvekről, amelyeket soha nem lett volna szabad megírni, nőkről, akik elfelejtettek minket, de mi nem tudtuk őket elfelejteni…Mindenről, ami volt, és amiről kellett, pedig nem is ittunk, levegőt is alig vettünk, és addig szívtuk a cigarettákat, amíg már a könyökünkre égtek, mert attól féltünk, hogy egy élet sem lesz elég ahhoz, hogy mindent elmondjunk egymásnak, amit még el kell mondanunk.”

Ezek a sorok egy Marquez regényben vannak, és imádom őket. Szeretem az ilyen beszélgetéseket. Kaannal a filmeknél kezdtük, aztán a filmeken át beszéltünk a Holocaustról, Németországról, Magyarországról, Dél-Amerikáról és a salsáról, könyvekről, Klimtről és még Mary Poppinsról is. Úgy kellett ez nekem a sok őrült buli után, mint egy nagy pohár víz. Kicsit olyan volt, mint Kis Attila péntek esti filmklubjai egyszer régen a Zrínyiben. Angolul beszéltünk végig, de németül levelezünk. Minden egyes levélben kijavítja az előző levélben vétett hibáimat és mellé zárójelbe ötleteket ír, hogyan lehetett volna valamit még németesebben kifejezni. Fura figura.

Hazafelé a villamoson megünnepeltem magamban, hogy április 1.-vel hivatalosan is érvényes diákjeggyel közlekedem, az egész márciust végigcsaltam, mert egy havibérlet 100 euro lett volna…mostantól igazi kölni diák vagyok, ingyen utazhatok az egész tartományban szeptember végéig.

Aztán azon gondolkoztam, hogyan tudnám igazán hitelesen, a megfelelő szavakkal, se jót és se rosszat sem mondva jellemezni a német népet, a német embert. Arra a megoldásra jutottam, hogy semmi sem jellemzőbb egy népre, mint az irodalma. A spanyol nyelvnek kellett megszülnie, vagyis csak abban születhetett meg Marquez, az ’amerikaiban’ Woolf, Fitzgerald vagy Withman és a németben a Varázshegy. Mert mindegyik zseniális, és úgy van megírva, hogy minden szava gyökerekig áthatja azt a földet, világot, nyelvet és népet. 

Vége a téli szemeszternek, cserélődnek az emberek. Ákos holnap költözik a szomszéd szobába, csütörtökön pedig két újonnan érkező magyar lány nálam alszik. Ma kisikáltam a lakást, és tüntetőleg minden koszos edényt elmosogattam, a másokét is, ez nekem annyira furcsa, hogy mindenki különszedi a saját mosogatószennyesét. 

Tényleg nincs olyan este, hogy ne szerveződne valahol valami. Tegnap a madridi fiú tartott búcsúbulit, neki lejárt az ideje, vettünk neki I love Köln-ös pólót, és kiettük a hűtőjét. Szombaton holland házibuli volt a belvárosban, az egyetlen party, ami eddig nem jött be nekem. Annyira öreg róka vagyok már, az elején éreztem a rossz jeleket: puccos környék, hatalmas luxuskégli, drága piák, rossz zene, videójátékok futnak a monitorokon…a sznobok sosem tudják meg mi az a jó buli és a hrabali kocsmahangulat. Persze az örök optimista eme szociológiai kutatások során is örömét leli az emberi teremtmény vizsgálatában. Végül a négy holland házigazda összeveszett rajta, hova menjünk bulizni, mi meg jobbnál jobb helyeket magunk mögött hagyva követtük őket  keresztbe-kasul a városon át. Ma is rejtély, odaérhettek-e valahova, mert lassan mindenki feladta és hazaindult. Ekkor támadt az a nagyszerű ötlet, hogy nézzünk be még az éjszaka közepén a kis helyi Ikeánkba, a sok költöző miatt igazi kincsekre lehet bukkanni. Hát azt nem lehet leírni, ahogy a sok picces őrültke matracokon átugrálva harcol egymással a vicces kacatokért. Volt minden, de főleg kínaiul, mert az ázsiaiak csak repülővel tudnak hazautazni…pokrócok, székek, fotelek, találtam lámpát! cipő, kenyérpirító, karácsonyfa, Barbie és golfütő. Féééélelmetes volt, mikor a litván lány a holdfényben kiemelte Hitler Mein Kampfját a lomok alólJ. Reggel együtt cipeltük vissza a cuccok felét, hatalmas röhögések közepette…

Délutánonként kávézunk az egyetemtéren, vagy piknikezünk a tónál. Találtunk egy állatmenhelyet a Falu mögött, és a könnyem is kijött, mikor megláttam, hogy kutyát lehet kölcsönözni, és sétára vinni a környéken. Hát kell ennél nagyobb boldogság???

Jaj jaj jaj…alig vártam, hogy a német fiú kiköltözzön és most kiderült, hogy az eltűnése nem csupán önfeledt megkönnyebbülés: összecsomagolta az egész konyhai étkészletet, poharakat, tányérokat, edényeket, a tisztítószereket, a felmosóvödröt, a seprűt és még a porszívót is. Basszus minden az övé volt…a vízmelegítő is!!! Nem tudom mi lesz velünk, nagyon nem akarok ilyenekre költeni. Sajnos rajta meg Kaanon kívül nem sok németet ismerek, de itt az erasmusok között senki sincs túl jó véleménnyel a német lakótársairól. Azért rajtam kívül egy plusz német ismerőse még mindenkinek van, ő az úgynevezett ’tandem-partner’. Az egyetemi faliújságok és a szórólapok tele vannak tandempartnereket kereső hírdetésekkel. Ez azt jelenti, hogy találsz valakit, akivel gyakran összejártok beszélgetni, mert te az ő anyanyelvét, ő meg a te anyanyelvedet akarja megtanulni. A finn lány csütörtöki vacsoráján pl. itt volt a német tandempartnere, hozott neki egy csomó ajándékot és családi ebédre is meghívta a csajt. Sajnos még senkiről sem hallottam, aki magyart akart volna tanulni…

A finn vacsorán csupa különleges cukrot meg halat ettünk, desszertnek pedig egy tejben megfőzött sajtot lekvárral. Ezeket mind a lány húga hozta aznap Finnországból. Irtó édes kiscsaj, most három hétig itt lesz, perfektül beszél angolul és spanyolul, pont annyi idős, mint a Vanda. Hugi te nem akarsz kijönni? De legalább a levelemre válaszolhatnál…Egyébként mindenki teljes nyugalommal szállásolja el a baráti seregek hadait, vagy az egész családot. Csak a lakótársakkal kell jóban lenni. Jövő héten Mallorca-est lesz, aztán már nagyon tervezzük a magyart is…A magyar csapat fergetegesen jó így is, de ha vendégségbe jöttök, akkor is szervezhetünk magyar esteket.

Csütörtökön azt a házit adták a nyelvkurzuson, hogy kettesével készüljünk fel másnap egy kiselőadásra, „mit jelent nekünk Németország” címmel. Nagyon megijedtem, mikor a 150 cm-es, 30 kg-os, és teljesen néma japán kiscsajt, Hatsumomot kaptam párnak. Jóban vagyok a japánokkal, a koreaiakkal és a kínaiakkal, de azért egy külön csoportot képeznek, mert egyetlen fiút kivéve nem járnak az erasmusos bulikra vagy vacsorákra, és ők az egyetlenek, akik inkább németül beszélnek, mint angolul. Hatsumomo volt a Gésa emlékirataiban a leggyönyörűbb nő, akit én valaha ferde szemmel láttam, róla komolyan tudnék áradozni. De a mi kis Hatsumomonk velem együtt a leggyengébb a csoportban beszédből, nem vártam sokat tőle. Ezért is tudott nagyon meglepni, mikor a megbeszéltek szerint olyan tisztességesen felkészült, és a kis egérhangján olyan komplex előadást tartott, hogy megint azt kell mondanom, mi a fenének ítélek előre, csodák igenis vannak…

Azért a németekről is semmi rosszat, a tanáraimat imádom, és most volt itt egy házaspár, a francia lány családjának a barátai, adtak nekem is csokit, meg sokat beszéltek hozzám, hogy miről azt majd megkérdezem Erikától ha hazaért, mert egy szót sem értettem…

Rékával ma reggel zsírégető tornára mentünk. A hét elején a menzán ölték az emberek egymást egy frissen kiadott színes órarendért, ezen van rajta a félév összes sportórája, minden diák ingyen látogathat bármilyen órát, amennyiszer csak akar. A mai egy hatalmas sportcsarnokban volt, körülbelül 100an mozogtunk pattogós zenére, követve egy fitness edző koreográfiáit. A trükkje az volt, hogy mikor elhitette veled, hogy tényleg utoljára ugráltuk végig a betanult lépéseket, beleordított a mikrofonba, hogy ’na de csak még egyszer’ és nem lehetett abbahagyni…van kézi meg kosár is, meg kell néznem őket, ló még mindig sehol…

Hiába kérdeztem bárkit, nincs-e kedve velem valami diákmelót vállalni, nem fűlött a foga hozzá senkinek. Így egyedül mentem a városházára, hogy adókártyát csináltassak magamnak. Csak azt néztem meg előre, melyik busz jó nekem, azt nem, hogy melyik megálló, így megkérdeztem a buszsofőrt, hol kell majd leszállnom. Ő rögtön visszakérdezett honnan való vagyok, majd leültetett, hogy szólni fog nekem. Közben rendesen tele lett a busz, és egyszer csak a hangosból hallottam, hogy „Városháza megálló, a magyar kislány szálljon le”. Még jó, hogy egyedül én szálltam le…Szóval most regisztrálni akarok valami diákmunka keresőn, de a németem ehhez még mindig nagyon gyenge. Mikor németül akarok beszélni, az agyam először egy angol szóval reagál, azt akkor törölnöm kell, és csekély esetben ezután egy német szóra is rábukkanok. Azt akkor borzasztó erősen koncentrálva az angol helyett a német nyelvtan szabályrendszerébe kell belehelyeznem, és mire az eredmény megszületik, lemegy a nap…

de ember küzdj és bízva bízzál!

Nem bírok betelni az érzéssel, ami itt körülvesz. Azért mennyivel más volt, mikor dolgoztam, és valamiképp egyfajta alárendelt voltam, mint most, mikor mindenki egyforma és egyenlő és sárga, fekete, kék és rózsaszín, millió nyelven beszél és millióképpen gondolkodik az életről. Egy különálló és sajátos nyelv a tánc, az ének, a művészet, és milyen hihetetlen volna minden nyelven beszélni. A világ minden ablaka és ajtaja nyitva állna.

Voltam finn vacsorán, ahol magtanultam egy svéd népdalt, török szülinapon és épp egy libanoni buliból érkeztem haza, ahol egy marokkói srác gitározni tanított és  kazahsztáni lánytól megtudtam, hogy az ő nyelvén a szeretlek úgy hangzik, mint „men senim jaratam”. A nap 24 órájában bárhol bárkivel találkozol, aki érti mi az az erasmus, rádmosolyog és kacsint egyet. Ma a nyelvóra szünetében leültünk egy közeli kávézó teraszára az ukrán sráccal, mikor elkezdett esni az eső, de minket nem ért, mert fedél alatt voltunk, és olyan jól beszélgettünk arról, hogy az aranyeső (mármint a virág) az ő nyelvén is ’aranyesőt’ jelent, hogy ma volt az első olyan óra, amiről eme nyomós ok miatt hiányoztam.

Sajnálom, hogy nincs időm egy normális bejegyzést írni, de tényleg régóta nem éltem ilyen intenzíven, nem lehet bármit is kihagyni, íze van minden pillanatnak...

A kedd esték egyre frenetikusabbak. Tegnap megtáncoltatott egy kolumbiai chicano, párszor egy tüzes koreográfiához illően úgy bedöntött, hogy már majdnem teljesen elhittem, milyen hajlékony vagyok. De talán még sem, reggel óta nehézkesen mozgok, és a derekam erősen hasogat. Ennek ellenére leplezve éjjeli sérüléseimet, ma sem hagytam ki a salsa órát. Nem kellett volna, de pár órával indulás előtt elolvastam az üzeneteimet, és majdnem leesett az állam. Pár szónak szótárban is utánakerestem, mert nem akartam elhinni: egy bizonyos Kaan randira hívott, és nagyon remélte, hogy megjelenek a mai salsaórán. Bizony, Karl nem is Karl, és már abban sem vagyok biztos, hogy akkor valóban őstehetség vagyok-e…Szóval a mai órán mindketten kicsit zavarban voltunk…Zajlik erre az élet...rendesen..kacsintósjel. Holnap kiselőadást tartok németen a magyar nyelvről. És a török lányok a legbelevalóbbak a világon! És most leragad a szemem, úgyhogy csókoltatok mindenkit!!!

Judittal, az egyik magyar lánnyal ma paprikás krumpli napot tartunk…De, hogy az ételről lévén szó, hadd beszéljek az egyetemi menzáról. Ha majd eljöttök hozzám, valószínűleg ez lesz az első látnivaló, amit megmutatok. (főleg NoéminekJ) Szóval ez egy hatalmas, háromszintes, piros épület, ahova délelőttől kezdve özönlenek az emberek. A legnagyobb forgalom egy az előtérben álló, körbejárható üveges szekrény körül van, ahova minden nap kiteszik a 10 választható étel egy mintapéldányát. Különös gonddal van megkomponálva ez a menü, ügyelnek rá, hogy legyen nehéz hús, könnyű hús, hal, tészta, vegetáriánus kaja vagy valami különlegesség a világ híres konyháiból. Múltkor volt például ’magyar lecsó’. Valamint mindenhez jár egy joghurt, vagy egy tejberizs, saláta vagy leves. A diákár 1 és 3 euró között mozog, tehát átlagban 2 euróért minden nap olyat eszek, mintha vendéglőben lennék. A ’menzára járás’ egyébként nagyon fontos része a napnak, itt lehet mindenkivel találkozni, ez hozza össze a németcsoportot, itt tűnnek fel a többi kollégium erasmuszosai, vagy azok, akiket egyébként a bulikban nem látsz, és itt dől el az esti program is. Ez mellett már bőven elég is este/reggel valami szendvicsnek való, hétvégén meg kotyvasztok valamit. És a nagymamák megnyugtatására, híztam is. Ez mondjuk egyértelműen betudható a mozgáshiánynak, de a bicikli már most minden pénzt megért. Reggel aranyosan libasorban kerekeztünk iskolába, az Efferent és Kölnt összekötő bicikliút erdőn át vezet. 

Napló

(figyelem, ez most nagyon az lesz)

Figyelem, csak Dalmából haladóknak!

Amiért én két hét után megőrülök Pesten, az az igazi természet hiánya. Világosan tudom, mik voltak eddigi életem legszörnyűbb napjai. Nem amikor kórházban feküdtem és valami fájva fájt, hanem amikor a lelkem fájt a bezártságtól, mert egy városban kellett lenni és nem lehetett semmit sem csinálni a tanuláson kívül. Az egyik ilyen borzalmas hétvégén, sétálni mentem a Margit-szigetre. Azóta hívom a „majom a ketrecben” érzésnek azt a borzalmat, amit akkor átéltem. Teljesen őszinte vagyok és ezen egyszerűen nem bírok változtatni. De jaj majd egyszer elmesélem milyenek a bezerédi erdők ősszel, meg a koppányi rengeteg, a Látó-hegyi kilátás, a huszonyai horgos…a hargitai fenyves, a new hampshiri indiánfolyók, vagy a saharai homoktenger. Kérlek mondja valaki, hogy egyszer megnyugszom…mosolyjel.

Van itt egy hatalmas, mesterséges tó, körülötte erdők, szabályosan kanyargó utak. Ide bicikliztünk el ma délután, ide jár ki kocogni az egész város, itt piheni ki magát a városi ember. Egy hatalmas darab, lecsiszolt vadon. Örülök, hogy itt van, de hosszútávon szörnyen kevés nekem…

Ui: hazaérve egy email várt rám a CCUSA-tól, még keresnek nyárimunkást a Yellowstone Nemzeti Parkba. A szívem már csomagol…jövőre tutííííííí

De nézzük miként lehet utazás, egy jó beszélgetés.

Itt a kollégiumfaluban, amit ettől tovafele csak falunak fogok hívni, van egy helyi IKEA. Legalább is mindenki így hívja azt a lomtárat, ahova naponta, ki tudja honnan, ki tudja kik, jobbnál jobb kacatokat szórnak ki. Én is itt találtam egy matracot, így egy vendéget már tudok fogadni, meg egy piros szőnyeget. (kérdés a közönséghez: honnan van a fejemben valami történet egy bizonyos ’red carpit’-ról…megőrülök hogy nem tudom) Tegnap este a szomszéd olasz fiú talált egy szófát, és engem riasztott, hogy amíg el nem viszik, hozzuk ide magunknak a tornácra, jó lesz ücsörögni rajta. Fél órás szenvedéssel ideharcoltuk, és leültünk rá megpihenni, meg elszívni egy képzeletbeli cigarettát. Aztán hozott két sört is, és rátértünk az örök témára, a férfi/női kapcsolatok végtelen útvesztőire. Filozófiát tanul, amiből sosem voltam nagy ész, de a következő és nagyon érdekes eszmefuttatásában Platón Lakomáját véltem felfedezni: valami ilyesmit mondott (bár őszintén, lehet szépítettem rajta): „bele lehet szeretni egy szép testbe. De a szép testek rokonai, testvérei egymásnak. Nem a testbe vagy szerelmes, hanem a szépségbe, mely mint tudjuk mulandó, akár az emberi élet. És aki a szépségbe szerelmes, az mindenbe szerelmes, ami szép. Az egyetlenség, az egyedülállóság, az belül van. Belülről sugárzik. Gondolatok, érzések, ösztönök, emlékek, gének, csillagok, pillanatok kavalkádja. Meg kell szelídíteni, meg kell szelídülni, és egyetlennek lenni a világon. Mert a szerelem az agyban is van, Kundera óta tudjuk, hogy a költői emlékezetben. A testtel való megcsalás nem jelent semmit és békét és örömet sem hoz, amíg másvalaki van az agyadban.”

Tudjátok, hogy minden viszonylagos, hogy mennyiféle igazság van, hogy túlegyszerűsítünk, vagy túlbonyolítunk, de vannak dolgok, amik biztosak: például az, hogy ez egy nagyon nagyon jó és emlékezetes beszélgetés volt.

És ha végképp elegem van, hogy semmit sem értek, szó szerintJ, csak lekapom a polcról Wass Albertet, és olyan tiszta és vilábéke minden, mint mikor a ló hátán van az ember.

„Az élet nem olyan egyszerű. Semmi sem egyszerű: a hajnal sem, mikor a nap aranyhegyű dárdái szétverik az éjszaka fátylát, s az alkonyodás sem, mikor meghalnak a fények. Az ember hajnalok és alkonyodások szeszélyes játékában cserélget örömet és bánatot, épít és rombol, ostobaságokat és bölcsességeket mondogat váltakozva, s közben célt hazudik tettei elé. Sokszor gondolkoztam az élet dolgain, csöndes és sűrű erdők mélyében, hova nemért emberi zaj, s csak harkálykopogások és a lassan úszó nap mérték az időt. Kidőlt fatönkön üldögélve, míg előttem a vágott lankáján ideges léptű őzek legelésztek, vagy róka baktatott szimatolva titkos ösvényein. Harmatos hajnalokon és langyos nyári estéken. Csöndes és szomorú őszi délutánban, mikor sárga juharfák széles levelei  hullottak halkan, s távoli völgyekben szarvasbika bőgött. Vagy zúzmarás vad télben, mikor a hó befödte az erdőt s félelmetesre, nagyra nőtt a csend. Minden időben végiggondoltam az élet sok furcsa dolgát, s minden idő más gondolatokat érlelt. Minden ember gondolhat néha szépet és nagyot, ha nem is tesz mást, csak nagyszakállú gondokkal vívódik. Néha elfuthat előlük, puskával a vállán feljár a hegyekbe, hallgatja az erdőt, s valahol egy vágott széliben csöndesen megállva bevárja az estét, amíg rátalál.” /W.A./

1.konyhaparty 

2."a régi lányok úgy tudtak főzni, mint az anyjuk, a maiak meg úgy isznak, mint az apjuk"

3. olaszos, még sosem vertem meg férfit sodrófával című játék...ajajjj

Igen, ezt is megértük. Olyan fáradt vagyok szombat este, hogy mozdulni sem bírok, és most fordult elő először, hogy azt mondtam gyerekek, én ma már sehova sem megyek. Időt kell kérnem…

Fantasztikus volt ez a hét. És ez tényleg egy hét volt?...összemosódó, fergeteges perceknek tűnik…És azzal a vallomással tartozom, hogy egy hete faggatom a koordinátort, hogy hogy lehetne tovább itt maradni.

Hétfőn és kedden egy új tanár tartotta a németet. Csoportokba osztott minket és kis szituációkat kellett összeállítanunk. Lendületesen pergő és nyelvileg nagyon hasznos órák voltak. Az ukrán fiúval és az ukrán lánnyal voltam egy csapatban. Hogy most már tényleg egy nemzettel kapcsolatban se legyen bennem nyoma a leghalványabb előítéletnek sem, ez a két ember önzetlenségben, segítőkészségben és kedvességben a közös munkánk alatt abszolút verhetetlen volt!

Egyik éjjel, mikor még hajnalban is vadul szótáraztam a másnapi házifeladatot, azon gondolkodtam, miért is csinálom. Mert milyen különös, hogy senki nem fog kínos helyzetbe hozni, ha üres a lapom, vagy nem tudom a választ, de egy szava sem lesz akkor sem senkinek, ha nem megyek be órára. A harc, amit itt folytatok, most nem azért megy, hogy jó jegyet kapjak, vagy átcsusszanjak valami vizsgán, hanem egyszerűen azért, hogy a reggeli villamoson a csak németül beszélő ismerőseimmel is nyugodtan és lazán beszélgetni tudjak. Úgy érzem magam, mint Kevin Costner a Farkasokkal táncolóban, mikor azon gondolkodik, mennyire más a két indián törzs közötti csata, ami az élelemért, a vadászterületekért folyik, mint az értelmetlen, kapzsi hódítása az övéinek…mosolyjel…szóval úgy érzem, hogy egy jó ügyért és értelmesen harcolok. Ezek az én harcaim.

MOST ITT ÉS EBBEN A PILLANATBAN KAPTAM EGY TELEFONHÍVÁST OTTHONRÓL ÉS AZ ÉN DRÁGA BARÁTAIM ELÉNEKELTÉK NEKEM, HOGY AZ ÉN KICSINY FALUMBAN ÉG MÉG A LÁMPAFÉNY, ÉS EGY ZÜLLÖTT HAJNALON FOGUNK EGYÜTT MEGÖREGEDNI AZ EPERFA ALATT ÉS EGY HOSSZÚLÉPÉS MELLETT!!!! MEGHATÓDVA ÉS PITYEREGVE KÖSZÖNÖM!!!!! És neked is Vicuka!

Jahj. Na, most így áradozzak én az itteni életről, mikor tudom, hogy van még egy hely a világon, ahol milyen de milyen jó lenne nekem! Szerencsés vagyok, nagyon.

Csütörtökön volt itt egy nagy házibuli. Minden nemzetnek megvannak ugye a maga ivós játékai. A Pick-kapitányt külföldiül túl nehéznek éreztem, így hagytam kibontakozni az olaszokat. (azt az amerikai pinponglabda-dobálósat leszavaztuk) A lényeg, hogy az asztal körül ülők közül mond valaki valamit, amit még soha nem csinált az életben. Az, aki már csinálta ezt a dolgot, feléig issza a poharát. Természetesen hazudni nem szabad, és a dolog körről körre izgalmasabb lesz. Halálra röhögtük magunkat…Nem tudom már ki mondta, de nagyon igaza volt, hogy egyébkét „minden mindenkivel megtörténik, ha van rá elég idő”.

Pénteken egy szomszédos kollégiumba mentünk folyosópartyra. Mécsesekkel volt kivilágítva az egész épület és én a litván lánnyal egy mosógép tetején musical-részleteket adtam elő a Moulen Rouge-ból…egyébként semmi különös.

Hajnalok hajnalán izgatottan indultunk neki a nagy kölni biciklivásárnak. A városban rengeteg a bicikli, mindent behálóznak a bicikliutak, és zsúfolt biciklitárolókat találni mindenütt. Több van, mint parkolóház. Mivel a héten napsütéses tavasz idő volt, aki csak tehette a faluból biciklivel járt be iskolába. Engem is elkapott a láz, így ma kemény három órás válogatás után szert tettem Matadorra, a helyi paripámra (jaj egyébként a környék szörnyen lóhiányos). A nevet nem én adtam, a vázra van írva. Egy gumicserével kellett kezdenünk közös kalandjainkat, ezt a többiek már nem bírták kivárni, így egyedül kellett hazatalálnunk Matadorral. Fél órás heyett két órás első utunkat kis városnézéssel tarkítva és kétszer elveszve sikeresen túléltük, de panaszra semmi ok, az emberek naaagyon segítőkészek. Ebédre a mallorcai lányhoz voltam hivatalos, valami katalán rántottaspecialitást ettünk cseh és magyar palacsintával. Majd a helyi nagyrétre, a hippik mezejére látogattunk el egy erasmus-piknikre.

Ma eltévedve is úgy éreztem, szeretem ezt a várost. Nagyon élhető, sok szabad térrel, zöld parkokkal, inkább bicikliző, mint autózó emberekkel. A legjobban itt Efferent, a falut szeretem, a reggeli nyuszikat meg mókusokat, a rengeteg madarat és fát. Még mindig és rendületlen Magyarország-párti vagyok, de ez a hely sokkal inkább való nekem, mint Pest. A héten az emberek húsokat sütögettek itt kint a házak között, és mindig akad valaki, aki kiül egy szál gitárral a lépcsőre, hogy zenéljen egyet az esti fényeknek.