„mindenik embernek a lelkében dal van

és a saját lelkét hallja minden dalban

és akinek szép a lelkében az ének

az hallja a mások énekét is szépnek”

Sablonos és elhasznált dalocskának tűnik Babits Mihály verse, de ez jutott ma este eszembe, mikor a többieket néztem vacsora közben. Annyi ének van bennük. Szép és meleg volt az este, így becsatlakoztam a spontán szerveződött piknikre. Leterítettünk pár plédet a házak közötti rétre, és mindenki hozott valamit, amit a hűtőben talált.

Azért az utó-utó vacsora még jobbra sikerült, mert ájtött Levi, és a magyarhonból visszaérkezett Ákos megkínált bennünket friss soproni fehérkenyérrel, kolbásszal meg lecsópaprikával (Sipi gondoltam rád;).

Még mindig nagyon jó itt. Itt ebben a rózsaszín léggömbben…

Laura, Maja, Sipi meglátogatott a hétvégén. Péntek éjjel elmentünk a régóta várt Menza-buliba, ahol most kajaszag helyett diszkófüst terjengett. Hiába indítottam el az asztaltáncot, és dicsérte meg az angoltanfolyamról ismert német fiú a makaréna-bemutatómat, Laurám partyhangulatának kreativitását nem lehet überelni. A lényeg, hogy a villamoson senki sem beszélt magyarul, és megoldhatatlan probléma nem létezik.

Hogy a világegyetem véges vagy végtelen, valószínűleg sosem fogom megtudni. Einstein sem volt biztos benne, bár váltig állította, az emberi hülyeségnek minden bizonnyal nincsenek határai. Viszont a témáról most már örökké az fog eszembe jutni, hogy egyszer tagja lehettem egy asztaltársaságnak, ahol az olasz filozófus és a német matematikus az univerzum titkait fejtegette. Nem tudom kinek lett igaza, de szombat éji döntőbírónk, Dr. BOR szerint, a matematika megingathatatlan tényei is megrendülni, akarom mondani, megszédülni látszanak olykor.

Vasárnap pedig elkirándultunk Königswinterbe, hogy lássunk egy babaház-szerű kastélyt a Rajna-mentén. Én beleírtam a vendégkönyvbe, hogy szépek az erdők.