Hol is kezdjem? Morgannal egyszer egy csillagos nyári éjszakán elloptunk egy golfautót és a newhampshiri vadrengeteg közepén száguldoztunk vele. Aztán sokat kajakoztunk a tavon, és engedte, hogy vezessem a furgont, ha nyugodtan akarta meginni a kávéját. Utána a Citadelláról néztük, hogyan gyúlnak ki Pest fényei, és a Lánchídon át Edit Piafot énekeltünk. Mindezeket végigbeszéltük múlt héten a kölni dóm leghátsó padján, aztán felmásztunk a harangokhoz, és élveztük a kilátást. Voltunk a híres csokimúzeumban, ahol forrón gőzölgő csokiszökőkútba mártogattunk nápolyit, és hajókáztunk a Rajnán egy pohár kölschel (kölni sör) a kezünkben. Kirándultunk Bonnban is, álltunk a kopott padlójú kicsi szobában, amiben Ludwig van Beethoven megszületett. Megérintettük a zongoráját (mikor nem volt ott a teremőr), néztük a néma billentyűket és némán csodáltuk a zene megfejthetetlen csodáját. Mik zúghattak ennek az embernek a fejében…suhogó szimfóniák, dübögő kórusok…Morgan nem egyedül jött, és én méltán voltam biztos benne, hogy aki az ő barátja, az az én barátom is. Amandin és ő hivatalosan csak barátok, de szerintem csak időre van még szükségük, hogy rájöjjenek, egymásnak vannak teremtve. Ezek bonyolult dolgok, de nagyon szépek. És ide ennyi elég is belőlük. Szóval ezzel a két franciával angolul karattyolva három napon át jártuk Németországot. Egyik este áthívtam a Világfalut, hogy ők is érezzék mi az az erasmus, és aztán mosolyogva nyugtáztam, hogy mikor otthon élménybeszámolóra került sor, ezt az estét többet emlegették, mint bármelyik múzeumot: „mama képzeld spanyol sangriát ittam és egy görög lány ült mellettem…” Hiába járták meg két héttel ezelőtt Prágát, igazi cseh emberekkel csak itt beszéltek először. És ezért volt nagy kaland nekem velük visszautazni Franciaországba, mert négy napon át ott igazán minden hús-vér francia volt. Ők franciák voltak, én meg királylány…istenemre mondom, gurult előttem a vörös szőnyeg. Annyi finom, ínyenc, kölünleges kaját, ritka bort, és figyelmességet kaptam, hogy azt meghálálni nem lehet. Először Lillben laktunk, Morgan albérletében. Igazi legénylakás. Péntek este nálunk gyűlt össze a haveri kör, és mikor már perfekt francia voltam, csaptunk egy házibuli turnét. A franciák egyáltalán nem beszélnek idegen nyelvül. Hihetetlen hogy mennyire nem!!! Ebben az országban, egy köpésre Angliától, ha nem tudsz franciául, véééged van. Én azt hittem Németben vagy nálunk rossz a helyzet, de hozzájuk képest nálunk tolmácsoktól hemzseg az utca. Először arra a vicces megoldásra gondoltam, hogy ha nem értek valamit, majd iszom egy kortyot, de ennek csúnya vége lett volna, így Morgant vagy Amandint használtam fordítógépnek. Hajnalban egy olyan hatalmas diszkóban kötöttünk ki, hogy az ibizaiak is elbújhattak mellette. Roptuk a kánkánt.
Lillenek rabulejtő óvárosa van, szűk utcákkal, szépen kivilágított terekkel, zsongó virágpiaccal. Morgantól kaptam egy csokor gyöngyvirágot, és a főtéren annyi málnás sört ittam, amennyit csak akartam, mert régi jó haver volt a pincér. Amandinéknál ebédeltünk és vacsoráztunk, megismertem a családot, a négy lánytestvért, a fehér pudlikutyát és a pintyeket, a nagyothalló apukát, aki éjjel-nappal lovit nézett a tévében, de a család megrökönyödésére az én kedvemért ezer éve rejtegetett borokat szedett elő a szekrény mélyéből. Megkaptam a milliós ezüstfuvolát, mert Amandin művésznek készül, és tíz percembe került míg megszólaltattam, aztán megint tízbe míg rátaláltam a hangokra, egy óra múlva pedig eljátszottam nekik a magyar népmesék betétdalát. 13 éves korom óta nem tartottam fuvolát a kezemben, de csodálatos érzés volt…
Szombat délután Morgan előtolta a kék villámot, beöltöztetett motoroslánynak, és elszáguldottunk a szülei vidéki farmjára. Repültek mellettem a sárga repcetáblák, és a Volt egyszer egy vadnyugat zenéjét dúdoltam, meg azt is, hogy its a wonderful wonderful life…A kimondhatatlan nevű falu, ami Lilletől két órányira van, hadd ne mondjam, mert ugye ez most az én mesém, egy lovasparadicsom. A házak messzire vannak egymástól és karámok kötik össze őket. Mikor megláttam MorganLandet, azon gondolkodtam, való-e az, ami itt történik, valóságot írok-e ide le, vagy csak annak „égi mását”, mert annyira nekem való hely volt. Lovas volt a szélfogó a ház tetején, lovak voltak a faliképeken, lovas szobrok álltak a kandalló tetején, amiben este lobogott a tűz, cirmosmacskák lestek a lépcső tetejéről, kutyák feküdtek minden küszöbön, kacsa- és libahadsereg vonult az udvaron, szénaszag jött a pajtából, és mint egyszer régen egy kisszentgróti ház udvarán, ahol estike nyílt a kerti csap mellett és árvácskák a járda szélén, én szedhettem össze a tojást. Nagyon örülök, hogy mindezt láthattam, bár majd megszakadt a szívem, mikor másnap a lovaglásos terveket elmosta az egész nap szakadatlanul zuhogó eső. Így maradtak a franciásan hosszúra nyúló ebédek és vacsorák, amiken sosem lehettem biztos benne, hogy kihozták-e már az utolsó fogást. Ízlett minden, megettem mindent, csak a kifőzött rákok dülledt szemei zavartak egy kicsit, meséltem az otthonról és remegő kezekkel adtam át legféltettebb kincsemet, a szilvapálinkát. MorganApuka szívébe akkor loptam örökre bele magam, pár kóstoló után teljesen biztos volt benne, hogy ha lassan és hangosan beszél franciául, akkor mindent érteni fogok. MorganAnyukát mással nyertem meg, de ezt csak később mesélték. Állítólag én voltam az első idegen, akit az öreg rottweiler ilyen hamar idő alatt megkedvelt. Ő egyfajta lionking volt a farmon, az előző gazdái sokat verték, és az elején szóltak, hogy csak akkor simogassam meg, ha ő jön oda hozzám. Ez így is volt, reggel mikor a kanapén ültem és csalódottan néztem a felhőszakadást, az ölembe tette a fejét.
Hm. Azt hiszem rendesen elfáradtam, négy napot koncentráltam a sikeres kommunikáció érdekében. Ha már nem bírtam tovább, belefeledkeztem a mindig újratöltődő nagy öblös borospoharamba, és olyan bölcs megállapításokat tettem, mint jaj ezek a népek mennyire mások, aztán meg hogy jaj de mennyire mennyire ugyanolyanok.
Hétfő délután ’au revoir’-t mondtam az én Morganomnak, és szokásosan meghívtam mindenkit szüretre. A TGV vonattal 25 perc alatt értem Brüsszelbe. Tettem egy rövid sétát hátizsákostul a városban, vettem egy közértben belga csokit, és suhantam tovább Köln felé. Nem gondoltam volna, hogy ilyen szép a belga vidék, a sűrű erdőkkel bundázott dombok és a közéjük szorított barnatéglás városok, a templomtornyok és a sebes patakok. Persze nem olyan szép, mint a szőlőtőkés zala, ahol az ember anyanyelvén fröccsel kínálják meg az arrajárót… de még mielőtt honvágyam lehetett volna, visszaértem Erasmusfaluba, megláttam az erkélyén söröző Andit, és leültem mellé, hogy megtudjak minden pletykát amiről lemaradtam, na meg kunyizzak tőle egy pirospöttyös túróruditJ Life is Life!!! Csók! 
