Nem bírok betelni az érzéssel, ami itt körülvesz. Azért mennyivel más volt, mikor dolgoztam, és valamiképp egyfajta alárendelt voltam, mint most, mikor mindenki egyforma és egyenlő és sárga, fekete, kék és rózsaszín, millió nyelven beszél és millióképpen gondolkodik az életről. Egy különálló és sajátos nyelv a tánc, az ének, a művészet, és milyen hihetetlen volna minden nyelven beszélni. A világ minden ablaka és ajtaja nyitva állna.

Voltam finn vacsorán, ahol magtanultam egy svéd népdalt, török szülinapon és épp egy libanoni buliból érkeztem haza, ahol egy marokkói srác gitározni tanított és  kazahsztáni lánytól megtudtam, hogy az ő nyelvén a szeretlek úgy hangzik, mint „men senim jaratam”. A nap 24 órájában bárhol bárkivel találkozol, aki érti mi az az erasmus, rádmosolyog és kacsint egyet. Ma a nyelvóra szünetében leültünk egy közeli kávézó teraszára az ukrán sráccal, mikor elkezdett esni az eső, de minket nem ért, mert fedél alatt voltunk, és olyan jól beszélgettünk arról, hogy az aranyeső (mármint a virág) az ő nyelvén is ’aranyesőt’ jelent, hogy ma volt az első olyan óra, amiről eme nyomós ok miatt hiányoztam.

Sajnálom, hogy nincs időm egy normális bejegyzést írni, de tényleg régóta nem éltem ilyen intenzíven, nem lehet bármit is kihagyni, íze van minden pillanatnak...