Ha úgy döntöttél, hogy olvasol, akkor most kalandoznod kell velem és lelkem folytonos mozgásával.

Kertész Imre azt írja Thomas Mann könyvéről: „A Halál Velencében értette meg velem végérvényesen, hogy az irodalom feneketlen felfordulás, a szívre mért kiheverhetetlen csapás, valami elementáris bátorság és bátorítás és ugyanakkor mégis olyasvalami, mint a halálos betegség.”

Szinte hétről hétre várom az előadásokat. Egyre jobban tetszenek, és mindig mindig kapok valamit, amin rágódhatok napokon át, ami kitölt és gondolkodtat. Minden előadás elején kivetítik az író vagy költő arcképét, akiről épp szó van, és ha maradt fenn tőle hangfelvétel, azt is meghallgatjuk. Végre elértünk hozzá, a várva várthoz. Hölgyeim és uraim, Walt Whitman:

Önnön leheletem párája,
Visszhangok, bugyogások, zizegő suttogások, szerelemgyökér, selyemfonál, villafa és venyige,
Ki- és belélegzésem, szívem verése, a vér és lég lüktetése tüdőmben,
A zöld levél és avar szaga és a parté és a sötétárnyalatú szirteké és a pajtába gyűjtött szénáé,
Hangom kibökött szavainak zengése, amint a szél forgatagának eresztem,
Néhány könnyed csók, néhány ölelés, a karok körbefonódása,
Fény és árnyék játéka a fákon a lenge ágak ringása közben,
A magány, vagy az utcalárma, vagy a rétek és domboldalak közti bolyongás kéje,
Az egészség érzése, trillák fényes délben, ágyból kelő és nappal találkozó magam nótája.”

Sokba vettél ezer holdat? sokba vetted a földet?
Sokáig vesződtél, hogy olvasni tanulj?
Éreztél-e büszkeséget, ha versek értelméhez férkőztél?
Maradj a mai napon és éjszakán velem és minden vers eredete tiéd lesz,

Minden irányba fülelsz és magadon át szűrsz le mindent.

Sohasem volt több kezdés, mint most van,
Sem több ifjúság, vagy öregség, mint most van,
Sem több tökély nem lesz soha, mint most van,
Sem több ég vagy pokol, mint most van.

Ösztön, ösztön, ösztön,
Mindig csak a világ teremtő ösztöne,
A homályból ellentétes, egyenlő erők bukkannak fel, örök anyag és fejlődés, örök nem,
Örök azonossági lánc, örök különbözőség, örök életnemzés.

Tépelődni hasztalan, tudós és tudatlan érzi, hogy így van.

Biztosan, mint a legbizonyosabb biztos, szilárd gerenda módján, jól megtermetten, kemény vázzal,
Izmosan, mint egy ló, szeretőn, büszkén, villámosan
Állunk itt én és e titok.

Derűs és nyájas a lelkem s derűs és nyájas minden, ami nem lelkem.