Alig végeztem a mosogatással és még fel sem száradt a padló, már rohantam is a vonatra, hogy Hollandiában húsvétozzak a lányokkal. Borzasztó izgatott voltam, és az egész út egy örömmámorban telt, minden kiéleződött arra a pillanatra, mikor majd a nyakamba ugranak a leideni pályaudvaron. Négy átszállással mentem, mert mindent elkövettem annak érdekében, hogy minél többet utazzak a német tartományban, ahol jegyet sem kell vennem a vonatokra. Így sok megállóban kellett ücsörögnöm, a csatlakozásra várva és mély gondolatokon elmélkedve. Szeretem a pályaudvarokat. Az én életem is egy pályaudvar. Az emberek, akár a gondolatok meg a történések, jönnek-mennek, úton vannak, elidőznek de sokáig sosem maradnak, keresik a jó peront, a jó irányt, sietnek vagy várnak, a vonatok pedig kanyarogva viszik őket millió irányban újabb és újabb megállók felé. Gyönyörű naplemente volt a határon, ahol az erdős német földeket és kockaházakat felváltotta a mesebelien zöld holland mélyföld.

Jó volt hozzájuk hazamenni, mert ott értettem meg, hogy mennyire elfáradtam ebbe a másfél hónapba. Hogy bár elmondhatatlanul élveztem, mennyi küzdelem volt mindenhol ott lenni és mindenkit megismerni és mindenkivel magamat megismertetni, kifogyhatatlan társalogni és mindenről tudni vágyni, legyőzni mindent, ami idegen.

Leiden nagyon más, mint Köln. Nagyon másért kell szeretni. Egy apró ékszerdoboz, egy szelet kedves álom, mert kanálisok szelik át, mert a kikötőben vitorlások ringanak, mert egyeduralkodók a biciklisek és összeölelték egymást a házak, idézeteket suttognak a falak és halszagú a zsongó piac, szélmalmok intenek a látóhatárnak és macskakövesek a Rembrandt-járta utcák.

A tengerpartos napon, mikor a téli csizmából kiszabadult talpam alatt először éreztem homokot, és ott volt az imádott, végtelenbevesző tenger, és a szél illata, ami magasra reptette a Maja papírsárkányát, úgy döntöttem tényleg van valami ezekben az energia transzportációs metafizikai dolgokban. Szóval arra gondolok, mikor úgy beszélnek az energiáról, mint valami megfogható, ide-oda tehető gumibogyószörpről. Hát én ott úgy feltöltődtem, mint egy duracell nyuszi.

Voltunk amerikai party előpartyn, megtanultam az eddigi legviccesebb és legkreatívabb ivós játékokat, aztán megtanítottuk magyarul az éjszakai Leident, és ingyen jégkrémet ettünk egy buliban.

Húsvét vasárnap elmentünk misére egy katolikus templomba. Bár hollandul volt, a formulák, az imák, minden ugyanúgy történt. Ritkán járok misére, mert én a templomokban nem vagyok más, mint egy turistáskodó áhítat- és béketolvaj. Békét, nyugalmat és áhítatot lopok a rózsaablakok fényében. Volt két lelkig-hatoló szólista, és a szomszéd néni megölelt a kézfogós résznél. Jól esett nagyon. Őszintén megmondom kíváncsi lennék egyszer egy református misére. Úgy hallottam szabadabb, kevésbé formális. De a csíksomlyói búcsú mindent visz.

Felmásztunk egy szélmalom tetejére és Hágában láttam az én mona lisámat, a Lányt, gyöngy fülbevalóval. Igéző festmény. Valamiért órákig tudnám nézni.  /Folyt. köv./