A víz alatt csend és nyugalom honol. A tested kecses és könnyű, ívei és hajlékonysága tökéletes. A halak átcikáznak rajtad, de nem érintik egy porcikádat sem, pedig nagy rajaik szinte beborítanak. A lila medúzák mintha táncolnának és beleolvadnak a csendbe. A fény, mely átszűri magát a víztükrön, kacér játékba kezd, a mélységek felett mélykékbe borul a világ. Órákra tűntem el a pipával és a búvárszemüveggel. Találtam egy trombita alakú virágot, ami érintésre rögtön begubózott.

Volt egy strand; egy kiszáradt folyómeder, egy torrent végén, ahol a tengert két hatalmas sziklakapu őrizte. A kapuk után a víz gyorsan mélyült, tíz méter után szédítő mélységek felett úsztál. Eszembe jutott, mikor sítáborban a Mont Blanc testvérének tetején ültem, bámulva magasságok és mélységek játékát. Egy fekete, sólyom méretű madár evezett a fejem fölé. Szárnyaival nem verdesett, csak kifeszítette őket és úgy vitorlázott a széllel. Pár méter választott el engem is a szakadéktól, aminek mélyét látni sem lehetett, csak a szél süvítő visszhangja beszélt róla. A madárnak teljesen mindegy volt, mélység és magasság melyik szintje terül el alatta. Hol felettem, hol a szakadék felett lebegett, élvezte a levegőt és a szelet, ami fenntartotta. Kaisa juttatta eszembe ezt a madarat, mikor azt mondta, most mi vagyunk a madarak. Felfeküdtünk a víz színére, pipával vettük a levegőt és olyan sós volt a víz, hogy mozognunk sem kellett. Így lettünk mi madarak. Kaisa meg én.

A víz alatt lenni, az harmónia. Béke. Annak ellentéte egy zsúfolt lift, a stressz, a száraz torok és a fájó fej, a zaj és a szürkeség, a sokaság és a levegőtlenség. Mintha abban az időben lennél, mikor ember még nem született a földre.

Kilátókban is jártunk. Tengeri kilátókban. A bőröm sós volt, a kövek forróak, és a fejemre szorítottam a szalmakalapot, nehogy elvigye a szél. Felmásztunk mindenhova. A világ tetejéről csodáltuk Triton király birodalmát.

Só, napfény, frissesség a bőrödön, fülledt éjek és érzések. Figyeltem a turistákat, és azt kérdeztem magamtól, miért jönnek ide. Esténként a kikötők körül nagy lett az élet. Mindenki felvette a legszebb nyári ruháját, a férfiak sármosabbak, a nők szebbek voltak, mint valaha. Ilyenkor az emberek nagyokat alszanak, jókat beszélgetnek, finomakat esznek, kagylóhéjas éttermekben borozgatnak, ahol ventilátorok keverik a forró levegőt. A meleg, a homok, a sós víz, a tengeri levegő kiszívja belőlük a stresszt, kiégeti belőlük a mérget.

Soha nem kellett egy pulcsi sem, sokat úsztunk, esténként a kikötőben is, meg ücsörögtünk Elenáék hajóján, amit gyengéden ringatott a víz.  Messze hagytuk magunk mögött az erasmusi őrületet.

Egyetlen buliban voltunk csak, egy tengerparti diszkóban. Egy baszk fiú italra akart meghívni, de nem találtunk közös nyelvet, pedig szívesen megkérdeztem volna tőle, mire jó ez a sok robbantgatás. Aztán hajnalban Szuzi, a cseh lány, aki nagyon felöntött a garatra, szőrén-szálán eltűnt. Hajnali 4től 6ig köröztem a partiba, a többiek már feladták és a kocsiba aludtak. Végső elkeseredésemben és halálos aggodalmamban belógtam a hátsó VIP részlegbe, és a táncoslányok öltözője mellett megtaláltam a mi békésen alvó Szuzankánkat. Egy csapat spanyolul karattyoló biztonsági őr és szervező ébresztgette. Úgy tűnt nagyon megnyugodtak, mikor megjelentem. Nem akartam előttük felpofozni a gyereket, megfogtam Szuzi kezét, aki illedelmesen és némán követett a pirospöttyös szoknyájában. Valami nagyon kemény elszántság lehetett az arcomon, éreztem, hogy a méreg meg az idegesség már minden ráncomat megkeményítette, mert az emberek egymást löködve nyitottak nekünk utat, még a kétméteres izomköteges testőrség is….:) Persze mára már csak egy emlékezetes sztori a történet, és jókat röhögünk rajta.