Ákos felszerelte a függönyöm, Kanári lány hazautazott két hétre, és megjött a Tavasz. Megjött, ahogy mindig megjön és ahogy mindig úgy örülünk neki. Sokféle boldogság van. A legönfeledtebb, mikor nem vesszük észre, hogy mi most boldogok vagyunk, hisz „ha egy halat a világa felől kérdezel, a vizet fogja utoljára említeni.” Én most azt a fajta boldogságot élem, hogy maga a boldogság ténye többször és tudatosan megfogalmazódik bennem naponta. Biztos vagyok benne, hogy életem legfelejthetetlenebb korszakát élem, aminek a szépsége természetesen abban van, hogy ez az időszak egyszeri és múlandó. Nincsen tévém, helyette mintha a saját életem lenne most egy izgalmas sorozat, és bevallom egyszerűen nincs időm híreket sem olvasni. Fogalmam sincs, mi történik a nagyvilágban, mégis mintha olyan kérdésekre kapnám meg nap mint nap a választ, amikről nem is tudtam, hogy léteznek bennem.
Kaanban egy igazi és nekem teremtett barátra leltem. Megnéztük egy kicsi művészmoziban ’A felolvasó’-t angolul, német felirattal, aztán meghívott vacsorázni egy hatalmas kör alakú vendéglőbe, ahol minden vörös színű volt, játék a vörös ezernyi árnyalatával.
„Fáradhatatlan csevegő volt, kápráztató verbális intelligenciával, a képzelet kalandora, aki egészen valószínűtlen dolgokat talált ki, és végül maga is elhitte őket. Órákon át beszélgettünk élő és halott barátainkról, könyvekről, amelyeket soha nem lett volna szabad megírni, nőkről, akik elfelejtettek minket, de mi nem tudtuk őket elfelejteni…Mindenről, ami volt, és amiről kellett, pedig nem is ittunk, levegőt is alig vettünk, és addig szívtuk a cigarettákat, amíg már a könyökünkre égtek, mert attól féltünk, hogy egy élet sem lesz elég ahhoz, hogy mindent elmondjunk egymásnak, amit még el kell mondanunk.”
Ezek a sorok egy Marquez regényben vannak, és imádom őket. Szeretem az ilyen beszélgetéseket. Kaannal a filmeknél kezdtük, aztán a filmeken át beszéltünk a Holocaustról, Németországról, Magyarországról, Dél-Amerikáról és a salsáról, könyvekről, Klimtről és még Mary Poppinsról is. Úgy kellett ez nekem a sok őrült buli után, mint egy nagy pohár víz. Kicsit olyan volt, mint Kis Attila péntek esti filmklubjai egyszer régen a Zrínyiben. Angolul beszéltünk végig, de németül levelezünk. Minden egyes levélben kijavítja az előző levélben vétett hibáimat és mellé zárójelbe ötleteket ír, hogyan lehetett volna valamit még németesebben kifejezni. Fura figura.
Hazafelé a villamoson megünnepeltem magamban, hogy április 1.-vel hivatalosan is érvényes diákjeggyel közlekedem, az egész márciust végigcsaltam, mert egy havibérlet 100 euro lett volna…mostantól igazi kölni diák vagyok, ingyen utazhatok az egész tartományban szeptember végéig.
Aztán azon gondolkoztam, hogyan tudnám igazán hitelesen, a megfelelő szavakkal, se jót és se rosszat sem mondva jellemezni a német népet, a német embert. Arra a megoldásra jutottam, hogy semmi sem jellemzőbb egy népre, mint az irodalma. A spanyol nyelvnek kellett megszülnie, vagyis csak abban születhetett meg Marquez, az ’amerikaiban’ Woolf, Fitzgerald vagy Withman és a németben a Varázshegy. Mert mindegyik zseniális, és úgy van megírva, hogy minden szava gyökerekig áthatja azt a földet, világot, nyelvet és népet.
