Judittal, az egyik magyar lánnyal ma paprikás krumpli napot tartunk…De, hogy az ételről lévén szó, hadd beszéljek az egyetemi menzáról. Ha majd eljöttök hozzám, valószínűleg ez lesz az első látnivaló, amit megmutatok. (főleg NoéminekJ) Szóval ez egy hatalmas, háromszintes, piros épület, ahova délelőttől kezdve özönlenek az emberek. A legnagyobb forgalom egy az előtérben álló, körbejárható üveges szekrény körül van, ahova minden nap kiteszik a 10 választható étel egy mintapéldányát. Különös gonddal van megkomponálva ez a menü, ügyelnek rá, hogy legyen nehéz hús, könnyű hús, hal, tészta, vegetáriánus kaja vagy valami különlegesség a világ híres konyháiból. Múltkor volt például ’magyar lecsó’. Valamint mindenhez jár egy joghurt, vagy egy tejberizs, saláta vagy leves. A diákár 1 és 3 euró között mozog, tehát átlagban 2 euróért minden nap olyat eszek, mintha vendéglőben lennék. A ’menzára járás’ egyébként nagyon fontos része a napnak, itt lehet mindenkivel találkozni, ez hozza össze a németcsoportot, itt tűnnek fel a többi kollégium erasmuszosai, vagy azok, akiket egyébként a bulikban nem látsz, és itt dől el az esti program is. Ez mellett már bőven elég is este/reggel valami szendvicsnek való, hétvégén meg kotyvasztok valamit. És a nagymamák megnyugtatására, híztam is. Ez mondjuk egyértelműen betudható a mozgáshiánynak, de a bicikli már most minden pénzt megért. Reggel aranyosan libasorban kerekeztünk iskolába, az Efferent és Kölnt összekötő bicikliút erdőn át vezet. 

Napló

(figyelem, ez most nagyon az lesz)

Figyelem, csak Dalmából haladóknak!

Amiért én két hét után megőrülök Pesten, az az igazi természet hiánya. Világosan tudom, mik voltak eddigi életem legszörnyűbb napjai. Nem amikor kórházban feküdtem és valami fájva fájt, hanem amikor a lelkem fájt a bezártságtól, mert egy városban kellett lenni és nem lehetett semmit sem csinálni a tanuláson kívül. Az egyik ilyen borzalmas hétvégén, sétálni mentem a Margit-szigetre. Azóta hívom a „majom a ketrecben” érzésnek azt a borzalmat, amit akkor átéltem. Teljesen őszinte vagyok és ezen egyszerűen nem bírok változtatni. De jaj majd egyszer elmesélem milyenek a bezerédi erdők ősszel, meg a koppányi rengeteg, a Látó-hegyi kilátás, a huszonyai horgos…a hargitai fenyves, a new hampshiri indiánfolyók, vagy a saharai homoktenger. Kérlek mondja valaki, hogy egyszer megnyugszom…mosolyjel.

Van itt egy hatalmas, mesterséges tó, körülötte erdők, szabályosan kanyargó utak. Ide bicikliztünk el ma délután, ide jár ki kocogni az egész város, itt piheni ki magát a városi ember. Egy hatalmas darab, lecsiszolt vadon. Örülök, hogy itt van, de hosszútávon szörnyen kevés nekem…

Ui: hazaérve egy email várt rám a CCUSA-tól, még keresnek nyárimunkást a Yellowstone Nemzeti Parkba. A szívem már csomagol…jövőre tutííííííí

De nézzük miként lehet utazás, egy jó beszélgetés.

Itt a kollégiumfaluban, amit ettől tovafele csak falunak fogok hívni, van egy helyi IKEA. Legalább is mindenki így hívja azt a lomtárat, ahova naponta, ki tudja honnan, ki tudja kik, jobbnál jobb kacatokat szórnak ki. Én is itt találtam egy matracot, így egy vendéget már tudok fogadni, meg egy piros szőnyeget. (kérdés a közönséghez: honnan van a fejemben valami történet egy bizonyos ’red carpit’-ról…megőrülök hogy nem tudom) Tegnap este a szomszéd olasz fiú talált egy szófát, és engem riasztott, hogy amíg el nem viszik, hozzuk ide magunknak a tornácra, jó lesz ücsörögni rajta. Fél órás szenvedéssel ideharcoltuk, és leültünk rá megpihenni, meg elszívni egy képzeletbeli cigarettát. Aztán hozott két sört is, és rátértünk az örök témára, a férfi/női kapcsolatok végtelen útvesztőire. Filozófiát tanul, amiből sosem voltam nagy ész, de a következő és nagyon érdekes eszmefuttatásában Platón Lakomáját véltem felfedezni: valami ilyesmit mondott (bár őszintén, lehet szépítettem rajta): „bele lehet szeretni egy szép testbe. De a szép testek rokonai, testvérei egymásnak. Nem a testbe vagy szerelmes, hanem a szépségbe, mely mint tudjuk mulandó, akár az emberi élet. És aki a szépségbe szerelmes, az mindenbe szerelmes, ami szép. Az egyetlenség, az egyedülállóság, az belül van. Belülről sugárzik. Gondolatok, érzések, ösztönök, emlékek, gének, csillagok, pillanatok kavalkádja. Meg kell szelídíteni, meg kell szelídülni, és egyetlennek lenni a világon. Mert a szerelem az agyban is van, Kundera óta tudjuk, hogy a költői emlékezetben. A testtel való megcsalás nem jelent semmit és békét és örömet sem hoz, amíg másvalaki van az agyadban.”

Tudjátok, hogy minden viszonylagos, hogy mennyiféle igazság van, hogy túlegyszerűsítünk, vagy túlbonyolítunk, de vannak dolgok, amik biztosak: például az, hogy ez egy nagyon nagyon jó és emlékezetes beszélgetés volt.

És ha végképp elegem van, hogy semmit sem értek, szó szerintJ, csak lekapom a polcról Wass Albertet, és olyan tiszta és vilábéke minden, mint mikor a ló hátán van az ember.

„Az élet nem olyan egyszerű. Semmi sem egyszerű: a hajnal sem, mikor a nap aranyhegyű dárdái szétverik az éjszaka fátylát, s az alkonyodás sem, mikor meghalnak a fények. Az ember hajnalok és alkonyodások szeszélyes játékában cserélget örömet és bánatot, épít és rombol, ostobaságokat és bölcsességeket mondogat váltakozva, s közben célt hazudik tettei elé. Sokszor gondolkoztam az élet dolgain, csöndes és sűrű erdők mélyében, hova nemért emberi zaj, s csak harkálykopogások és a lassan úszó nap mérték az időt. Kidőlt fatönkön üldögélve, míg előttem a vágott lankáján ideges léptű őzek legelésztek, vagy róka baktatott szimatolva titkos ösvényein. Harmatos hajnalokon és langyos nyári estéken. Csöndes és szomorú őszi délutánban, mikor sárga juharfák széles levelei  hullottak halkan, s távoli völgyekben szarvasbika bőgött. Vagy zúzmarás vad télben, mikor a hó befödte az erdőt s félelmetesre, nagyra nőtt a csend. Minden időben végiggondoltam az élet sok furcsa dolgát, s minden idő más gondolatokat érlelt. Minden ember gondolhat néha szépet és nagyot, ha nem is tesz mást, csak nagyszakállú gondokkal vívódik. Néha elfuthat előlük, puskával a vállán feljár a hegyekbe, hallgatja az erdőt, s valahol egy vágott széliben csöndesen megállva bevárja az estét, amíg rátalál.” /W.A./