"Mikes Kelemen annyira szerette a hegyek tenyerében megbúvó kis szülőfaluját, hogy a távoli Marmora-tenger partjáról is csak oda szállt minden gondolata. Egyik megható levelében írja: annyira megszerettem már Rodostót, hogy nem felejthetem el Zágont."
Megkezdődött újra a némettanfolyam, csütörtök és péntek délelőtt. 10 ember, új tanár, új csapat. Miért is ne, egy ghánai fiú mellett ülök. Elmondhatatlan milyen erős életerő van ezeknek az afrikai feketéknek abban a 32 fogas fehér mosolyában. Igaz, csak Saidot és Georget ismerem, de számomra borzasztóan egyformák. Állandóan nevetnek. A szemükkel is. Beszéd közben is. Ha telefonálnak, akkor is. Nem tudnak úgy elbúcsúzni tőled, hogy ne érintsék meg a válladat, ne intsenek, ne mutogassanak. Nem éreznek szégyent semmi miatt, amit nem tudnak, nem tudják mi az a kínos helyzet, mi az, hogy zavarban lenni. Nincsenek gátlásaik. Said szája be nem áll egész órán, mindig ki akarja valahogy fejezni magát. Kívülre él, a világnak, kifordítja a világnak az ő saját világát, azért mert, vagyis inkább ezért nincsenek benne terhes titkok, kételyek, vagy félelmek.
Ma hajnali 5kor Anditól jöttem hazafelé egy nagy beszélgetésből, és mivel elég hideg volt, a falu közepén kocogni kezdtem. Pár méterrel előttem futott egy nyuszi, (ami nálunk totál természetes, ez itt a nyulak és a mókusok szabad paradicsoma) mikor hangos kacagást hallottam. George kint ücsörgött az erkélyén, kék pizsomában, és integetett, hogy kocogjak el felé is egy kicsit. „Hello Bunny”, köszöntött teli vigyorral. Mikor beszél, emberekről, érzésekről, helyekről, a gondolkodása valahogy annyira egyszerű és mégis mély, olyan elemi, ösztöni. Indiánfilmekből vannak bennem ilyen kifejezések, mint „elvesztette az ösvényét”, George ezt úgy mondja, hogy „eltévedt az erdőben” vagy „nem találja a Napot”. George ez mellett nekem állandóan ajándékokat akar adni. Mivel ezek sosem kicsi ajándékok: pl. bicikli, vagy egy óriási fából faragott zebra, nem fogadom el őket, és ő ezt nem érti. Nem érti, miért érezném ezáltal úgy, hogy lekötelezett és hogy tartozok neki. De nem akarom őt vagy őket idealizálni, mert ezek még mindig csak benyomások. Nem tudom milyen George ha mérges vagy szomorú, vagy egyáltalán van-e olyan, hogy meg lehet-e bízni benne, hogy mit jelent neki a barátság, hogy valóban önzetlenül adná-e nekem az ajándékokat. Van az az afrikai rajzmesém az emberről, akinek az élete egy gólya rajzává áll össze a végén. Elmeséltem neki, és azt mondta sok bennem a mese…
Tegnap már felszólítás nélkül meg mertem szólalni a némettanfolyamon, elkezdtem teljes mondatokat összerakni németül. Ha kicsit előbb rágyúrok, már hol lehetnék…Viszont sajnos a német irodalom előadáson Kafka esszéjéből semmit sem értettem…
Az ukrán fiútól tulipánt kaptam csütörtök reggel. Irtó édesen udvarol, na de ő meg a másik csodabogár. Az anyukájával és 4 macskával él itt két éve, diplomás fogorvos, de németül még mindig nem bírt megtanulni, nincs emailcíme, mert nem használ számítógépet, és bár testileg egy izmos monstrum, mindig nagyon halkan beszél és olyan a lelke, mint egy kis réti pipitér.
Egyik nap 5 göröggel ebédeltem, de nem voltak valami udvariasak, mert végig a saját nyelvükön karattyoltak. Ha angolul és németül beszélnek, érteni mit mondanak, de erős és jellegzetes akcentusuk van. Viszont állítólag szinte lehetetlen valakinek úgy görögül megtanulnia, hogy ezt az akcentust elsajátítsa és azt a görög anyanyelvűek megértsék.
Ha a görögökkel vagyok, görögül akarok megtanulni, hogy görögül láthassam majd egyszer Athent, az Olümposz tetejét meg Dionüszosz poharát. Ha a spanyolokkal vagyok, spanyolul akarom olvasni Lorcat és Mexicóban tequilázni Frida Kahlo népével. Mióta a brazil lányt ismerem, portugálul is akarok tudni.
Aztán tegnap este óta csak magyarul akarok tudni. Mert Andi, Judit és én tegnap túl fáradtak voltunk a bulizáshoz, és hajnalig beszélgettünk Andi konyhájában. Arról, hogy milyenek Tokajon a szüretek, hogy milyenek Zalában a szüretek, hogy milyen Szabolcsban az almaszedés, és kinek milyen a nyelvjárása, hogy milyen a magyar ember. Érdekes, de a pestiek és a nagyobb városiak nem vágynak haza. És könnyen el tudnák képzelni az életüket külföldön. Hihetetlenül meg lehet mondani, ki honnan jött. A pestiekben van egy nem rossz értelmű arisztokracizmus, és erős a pesti kultúra is, a gálvölgyijános-sárga villamos-LGT 'miénk itt a tér' és mindenki nézze meg a Made in Hungária új Fenyő Miki filmet mert frenetikusan jó, de azért vannak dolgok és érzések, amiket a pestiek nem úgy éreznek és értenek, és amik iránt úgy érdeklődnek, és amikben úgy jártasak, mint kedves turisták. Jajajj, csak mi lesz veled magyar vidékJ
Szóval én annyira megszerettem már Kölnt, hogy sosem felejthetem Zalát…
Csóóókolok mindenkit!
