Egyedül repültem Frankfurtba Mallorcáról. A világ legnagyobb repülője mellett landoltunk, úgy nézett ki a két repülő, mint sas mellett ücsörgő verébfióka.

Juteszembe, ’a sas leszállt’. Ahogy a Lali szokta volt mondani.

Frankfurtban hideg volt, és fél napot kellett várnom a magyar buszra. Leültem a folyóparton és teleírtam a naplóm. Elhúzott mellettem egy sörbicikli, danolászó fiatalokkal, és egy utazási iroda ablaka Mallorcára csalogatott. Édesbúsan fájt a szívem, hisz az neki a dolga, ha már az ember háborúba küldi.

Mikor elbúcsúztunk, Kaisa azt mondta, maradjak mindig ilyen bátor. Nem tudom, miért mondta, de olyan bátorítóan hangzott.

Persze aztán hazaértem és folyamatosan és rendíthetetlen boldog vagyok. Még magyarabb magyar lettem, akkor is, ha fáj, hogy másban ez az érzés másfelé fordult. De én szerencsés vagyok. Annyi mindenben.

Balaton, lángos, vitorlák, anyanyelv, ének meg zakatoló vonat, haverokbulifanta, zala, kicsifalvak, pincék, borok, lovasutak, vágták és meleg, nyári éjszakák.

A tenger meg megmarad a kalandoknak. Mert nekem vannak gyökereim, de vannak szárnyaim is.

Minden hableány meg kell lássa egyszer, egy óvatlan pillanatban, a kíváncsiság múlandó gyönyörében, a víz felett leáldozó napot. Az óceán törékeny dallamaiban elveszett idő és jövendő remény ötvöződik.

Szárnyaim, Erasmus, egy álom voltál, köszönlek.

Gyökereim, a Kányádi bácsi versével köszönlek:

vannak vidékek gyönyörű
tájak ahol a keserű
számban édessé ízesül
vannak vidékek legbelül
szavak sarjadnak rétjein
gyopárként sziklás bércein
szavak kapaszkodnak szavak
véremmel rokon a patak
szívemben csörgedez csobog
télen hogy védjem befagyok
páncélom alatt cincogat
jeget-pengető hangokat
tavaszok nyarak őszeim
maradékaim s őseim
vannak vidékek viselem
akár a bőrt a testemen
meggyötörten is gyönyörű
tájak ahol a keserű
számban édessé ízesül
vannak vidékek legbelül

A víz alatt csend és nyugalom honol. A tested kecses és könnyű, ívei és hajlékonysága tökéletes. A halak átcikáznak rajtad, de nem érintik egy porcikádat sem, pedig nagy rajaik szinte beborítanak. A lila medúzák mintha táncolnának és beleolvadnak a csendbe. A fény, mely átszűri magát a víztükrön, kacér játékba kezd, a mélységek felett mélykékbe borul a világ. Órákra tűntem el a pipával és a búvárszemüveggel. Találtam egy trombita alakú virágot, ami érintésre rögtön begubózott.

Volt egy strand; egy kiszáradt folyómeder, egy torrent végén, ahol a tengert két hatalmas sziklakapu őrizte. A kapuk után a víz gyorsan mélyült, tíz méter után szédítő mélységek felett úsztál. Eszembe jutott, mikor sítáborban a Mont Blanc testvérének tetején ültem, bámulva magasságok és mélységek játékát. Egy fekete, sólyom méretű madár evezett a fejem fölé. Szárnyaival nem verdesett, csak kifeszítette őket és úgy vitorlázott a széllel. Pár méter választott el engem is a szakadéktól, aminek mélyét látni sem lehetett, csak a szél süvítő visszhangja beszélt róla. A madárnak teljesen mindegy volt, mélység és magasság melyik szintje terül el alatta. Hol felettem, hol a szakadék felett lebegett, élvezte a levegőt és a szelet, ami fenntartotta. Kaisa juttatta eszembe ezt a madarat, mikor azt mondta, most mi vagyunk a madarak. Felfeküdtünk a víz színére, pipával vettük a levegőt és olyan sós volt a víz, hogy mozognunk sem kellett. Így lettünk mi madarak. Kaisa meg én.

A víz alatt lenni, az harmónia. Béke. Annak ellentéte egy zsúfolt lift, a stressz, a száraz torok és a fájó fej, a zaj és a szürkeség, a sokaság és a levegőtlenség. Mintha abban az időben lennél, mikor ember még nem született a földre.

Kilátókban is jártunk. Tengeri kilátókban. A bőröm sós volt, a kövek forróak, és a fejemre szorítottam a szalmakalapot, nehogy elvigye a szél. Felmásztunk mindenhova. A világ tetejéről csodáltuk Triton király birodalmát.

Só, napfény, frissesség a bőrödön, fülledt éjek és érzések. Figyeltem a turistákat, és azt kérdeztem magamtól, miért jönnek ide. Esténként a kikötők körül nagy lett az élet. Mindenki felvette a legszebb nyári ruháját, a férfiak sármosabbak, a nők szebbek voltak, mint valaha. Ilyenkor az emberek nagyokat alszanak, jókat beszélgetnek, finomakat esznek, kagylóhéjas éttermekben borozgatnak, ahol ventilátorok keverik a forró levegőt. A meleg, a homok, a sós víz, a tengeri levegő kiszívja belőlük a stresszt, kiégeti belőlük a mérget.

Soha nem kellett egy pulcsi sem, sokat úsztunk, esténként a kikötőben is, meg ücsörögtünk Elenáék hajóján, amit gyengéden ringatott a víz.  Messze hagytuk magunk mögött az erasmusi őrületet.

Egyetlen buliban voltunk csak, egy tengerparti diszkóban. Egy baszk fiú italra akart meghívni, de nem találtunk közös nyelvet, pedig szívesen megkérdeztem volna tőle, mire jó ez a sok robbantgatás. Aztán hajnalban Szuzi, a cseh lány, aki nagyon felöntött a garatra, szőrén-szálán eltűnt. Hajnali 4től 6ig köröztem a partiba, a többiek már feladták és a kocsiba aludtak. Végső elkeseredésemben és halálos aggodalmamban belógtam a hátsó VIP részlegbe, és a táncoslányok öltözője mellett megtaláltam a mi békésen alvó Szuzankánkat. Egy csapat spanyolul karattyoló biztonsági őr és szervező ébresztgette. Úgy tűnt nagyon megnyugodtak, mikor megjelentem. Nem akartam előttük felpofozni a gyereket, megfogtam Szuzi kezét, aki illedelmesen és némán követett a pirospöttyös szoknyájában. Valami nagyon kemény elszántság lehetett az arcomon, éreztem, hogy a méreg meg az idegesség már minden ráncomat megkeményítette, mert az emberek egymást löködve nyitottak nekünk utat, még a kétméteres izomköteges testőrség is….:) Persze mára már csak egy emlékezetes sztori a történet, és jókat röhögünk rajta.

Hajnalokig beszélgettünk a lányokkal azon a holdfényes, csillagos tetőteraszon. Megbeszéltünk mindent, amit csak nők megbeszélhetnek, ha nincsenek a környéken férfiemberek és mallorcai sangria zsibbasztja meg tekervényesíti a gondolatokat, nem is beszélve a telihold-mágiáról. Hajnalban másztunk csak le a csigalépcsőn, mikor élesedett már a legmagasabb hegy, a Putch Major sziluettje. Annyi jót beszélgettünk, annyi jót…

Reggelente kinyitottam a zsalukat és ahogy az ablakomból megláttam a templomtornyot, a tengert és a minket körbeölelő hegyeket, hercegnőnek éreztem magam. Ebben a házban mindennek ’régi’ illata volt. A tekerős kávédarálónak, a festményeknek, a gerendáknak és a padló recsegésének. Mindent a kedves, rendbe szedett rendetlenség hangulata lengett be, mintha minden generáció, aki valaha e falak közt élt, itt hagyott volna valamit magából.

Voltunk vacsorázni Elena bátjánál, aki egy légkondis villában élt, és a barátjánál is, aki pedig egy modern, ínyenc stílussal berendezett házban lakott a kikötőnél. Fürödtünk egy ’cousin’ luxus-úszómedencéjében, amihez több hektáros pálma-, és citromfa kert tartozott. A házat meg benőtte a rózsaszirmú bugambilia.

Elena ragyogott mindenhol, akkor is, mikor halat vett a piacon. Mindenki ismerte az utcán, ő mindenkit megölelt. A legjobb sofőr volt, akit valaha láttam, a szűk utcában milliméter pontossággal uralta az autót, így nagy feltűnést keltett az 5 vagány csaj és a zöld kicsikocsi, amiből dőlt a tánc meg az énekszó.

Minden nap más strandra kirándultunk. Volt, hogy több km-es túrával, kiszáradt folyómedreken és barlangokon át gyalogoltunk egy –egy öbölig, ahol turisták nem jártak még sohasem. Így mutatta meg legszebb arcait a tenger. Sosem feledem a vörös-sziklás partot, vagy a fehérhomokos hawait, sem a medúza-partot, ahol leugrottam egy 10 méteres szikláról és zöld színű volt a víz. Sokszor csak magunk voltunk a parton, fürödtünk meztelenül, búvárkodtunk, napoztunk és leégtünk.

Mindig megvártuk a naplementét, amíg össze nem olvadt az ég és a tenger, a víz meg szürkén kezdte csapkodni a sziklákat. Elhaltak a vörös fényhidak, és a zománcos óceán végtelenebb lett, mint valaha.

Elena családját kifogyhatatlan testvéri önzetlenség és nagy szeretet tartotta össze. Az apukája, a ház ura néhány este felült mellénk a teraszra egy üveg menorcai dzsinnel, és ahogy az lenni szokott, a régi szép időkről mesélt. Így volt ez már Homérosz idejében is, a régi ember a nosztalgia mámorával teszi örökkévalóvá a múltat és szépíti meg a jelent. Egy pohár dzsin, és no problemo. Ezt tanultam tőle. Végigmutatott a tájon, elnézett a tenger felé, és sóhajtott. Mert régen más volt a tenger. Régen, még a nagy halak idejében. Mikor ő ifjúkorában szigonnyal járt vadászni, és mindenki jól lakott belőle. Az volt a nagy halak ideje. És a halászoké, akik tisztelték a tengert. ’La mar’-nak hívták, női névelővel, nőként tisztelve. A mai nyelv már ’el mar’-ként emlegeti. Jöttek a turisták, jött a pénz, és jött vele a baj. De hát legalább lejárt a diktátorok ideje is, a mallorcai katalán nép szabad és szabadon beszélheti gyönyörű nyelvét. Borzasztó büszkék voltak a nyelvükre, meg a katalán hagyományokra. De a tv, a média, az iskola miatt teljesen kétnyelvűek. „Szabadok vagyunk, mindenki annyi dzsint iszik, amennyit akar.”-így mondta, aztán belekortyolt a poharába, és lambadás fülledt nyári éjszakákra, hullámzó csípőkre gondolt. Zümmögő, fiatal éjekre. Láttam a szemében.

Az élmények feldolgozás alatt, a bejegyzés lassan szerkesztődik, képek csak idővel...

Nem találhattam volna jobb helyet, hogy elfelejtsem az Erasmust, hogy ne süllyedjek bele az elmúlás feletti siránkozásba, hanem új erőkkel, de a régi tűzzel és dalmás lobogással égjek egy eddig ismeretlen világ iránt, aminek egy szerencse folytán kalandora lettem.

Az utolsó estén jöttem rá, hogy valaki jobban fog hiányozni, mint gondoltam. Kacagtak rajtam az örökké élő istenek, akik irigylik tőlünk az életünket megszépítő, múlandó halandóságot. Üres és kongó szívvel húztam ki bőröndöm a csütörtöki fekete hajnal villamosmegállójába. Fájt a szívem, jaj majd megszakadt. Még az eső is esett.

A nagy siránkozásban tíz perccel a villamos érkezése előtt rájöttem, hogy a mallorcai családnak ajándékba szánt két rúd pick-szalámit a hűtőben hagytam. Kiáltottam az éppen kiérkező lányoknak, hogy vigyázzanak a cuccaimra, vissza kell mennem valamiért. Így történt, hogy az érzelmes búcsúzkodást elmosta egy nem tervezett ’hazafutás’. A komikum végképp győzedelmeskedett a tragikum felett, mikor a lányok szó szerint a ’testükön keresztül’ tartották vissza a villamost, hogy én életem legnagyobb sprintje után a fedélzetre ugorhassak a váltóbotként szorongatott pick-szalámi rudakkal. A forró mediterrán napnyugtában már jókat kacagtunk a storyn, és egy pohár bor után büszkén néztem a zsúfoltan megterített asztalon illatozó szalámi-szeletekre.

Ha azt a villamost lekéssük, nem érjük el a Brémába tartó vonatot, sem a Brémából induló repülőgépet. Mind a négyen: Kaisa, Szuzi, Réka és én végigaludtuk a vonatutat, még a várótermekben is megpróbáltunk aludni, de kiderült, hogy ez Németországban nem lehetséges. Amint valamelyikünk eldőlt a padon és lecsukta a szemét, egy egyenruhás figura rohant be, hogy aludni csak ülve szabad, feküdni meg csak nyitott szemmel. A németektől mindig tanul az ember valamit.

Be kell mutatnom a Ryanair légitársaságot. Isten áldja őket és tartsa a gépeiket a magasban! Fillérekért utaztunk, tényleg fillérekért! A Ryanair nagy polgárpukkasztó hirdetménye, hogy ha valaki az ő járataiknál olcsóbb utat talál ugyanarra az útvonalra, ők az illetőt annak az árnak a feléért eljuttatják oda. De ilyet találni képtelenség. Az utaskísérő srác angoljából azonnal érezni lehetett a jellegzetes magyar akcentust. Kiderült róla, hogy a BTK A-épületének híres büféslánya az exbarátnője, orvosin végzett, de most hobbiból stewardess, és ráérős idejében tibeti szövegeket fordít az eltének…

A négy zavarodott, búcsúzkodásoktól megtépázott lélek maga mögött hagyta az esőfelhős német eget, és egy új világ napfényes óceánjára tekinthetett alá. Később kiderült, hogy a terrorista-robbantások miatt köröztünk a sziget felett, de én úgy hittem, csak a magunk gyönyörűségére. Mert már akkor elbűvöltek a hegyek és a tenger színei, a mélykék, a magaskék, a fehérkék. A kékek játéka.

Elena tágra tárt karokkal várt minket a repülőtéren. Már a wc-ben átvedlettünk szalmakalapos, papucsos-szoknyás nyár gyermekeivé, mi Kölnben még nem tudtuk mi az. Először a fővárosba, a pálmafasoros Palmaba értünk be. Itt van Elenáék téli rezidenciája, egy takarosan berendezett kis lakás, a helyi Broadway szívében. Itt volt internet, és hagyományos nagyvárosi élet. Itt éltek, mikor még csak a városban lehetett munkahahelyet találni és nehéz volt átmászni a hegyeken. Hálisten csak kétszer aludtunk ebben a házban, mikor a környéken kirándultunk, mert engem Sóller érdekelt és varázsolt el leginkább.

Sóller neve katalánul olyasmint jelent, ’serpenyő’. A hegyek között fekszik, még a szigeten belül is elzártan a külvilágtól. 1997ig, az alagút megépüléséig csak egy kacskaringós, hosszú és fárasztó hegyi úton át lehetett elérni a patkó alakú öböl mentén épült kisvárost, ami így a leghagyományörzőbb és belterjesebb település a szigeten. Elena egész családja innen származik, a falon függő terebélyes családfa ’leglombosabb’ tagjai is itt születtek már. A ház, amiben ma is élnek üknagyanyai örökség. Ez a telek fekszik legmagasabban az egész városban, beleépülve egy meredek hegyoldalba.

Álmaim háza volt, amit régi illatok lengtek be. Vastagfalú szobák, falba vájt, díszes csempével kirakott mosdókagylókkal; öreg, faragott bútorok, hatalmas magas ágyak, a falakon rengeteg tükör és festmény. A becsukott zsaluk úgy engedték be a fényt, hogy álomszerű lett bent minden, talán ezért is aludtam olyan mélyeket, és rajtuk keresztül éjszakánként tengerillatú szél fújt be a szobába, úgy, mintha ő maga is lélegezne, a hullámok ritmusában. Három emelet volt, minden szinten több terasz, és az én kedvencem, a tetőerkély, ahol éjjelente hosszan és nagyokat beszélgettünk.

Elena minden reggel frissen és üdén szökkent be a szobába ébresztőt fújni. Mindig új és még színesebb szoknya volt rajta, mint előző nap. A szoknyák titka talán az volt, hogy nem is voltak olyan szépek, csak Elena tette őket azzá. Nagycsalád, három gyerek, kettő már kirepült, a szülők idősek. Nagy közös ebédek, vacsorák, végig perlekednek, csacsognak, hangoskodnak. Végigkóstoltuk a helyi specialitásokat, ettünk tintahalat, rákot, halsalátát, sárga rizst és tortillát. Főztek nekünk, vagy főztünk velük, segítettünk amiben tudtunk, abban a biztos bűntudatban, hogy ezt a kedvességet visszaadni nehezen lehet.

Kedves Olvasoim!

Par terrorista miatt egy szigeten rekedtem. Egy Soller nevu varosban lakom a hegyek kozott, amiben nincsenek 3 meternel szelesebb utcak es minden ablakon zold a zsalu. A haz, amiben elek,160 eves. Maquez irt mar rola egy elveszett regenyeben. Harom emeletes,vastagon benotte a vadszolo es nagykelyhu mediterran viragok nyilnak az ablakban. Nincs internet es elektromossag is alig, de az erkelyrol belatni mindent. A levego forro es fulledt, a napnyugta voros, a csillagok fenyesek, de mindennel tobbet er latni ezt a csaladot. A katalan sonka isteni, olivaolajban furdunk, es az udvari kemenceben lehet sutni kenyeret. Elena kicsi autojaval jarjuk a szigetet.

Tobbet nem jelentkezem innen, ha 11en haza tudok repulni, de bizok a terroristakban. Inkabb majd otthonrol meselek el mindent. Csokollak bennetek!

Gilingalang

Emlekszem, mikor elöször jöttem vegig ezeken az utcakon. Mikor minden uj volt, es idegen, az otthon pedig tavol es nagyon messze. Mar nem idegenek az utcak, mar minden sarokhoz emlek kötödik. Mar nekem harangoz a Dom, nekem zsufolt a Rajna-parti setäny, nekem köszönnek szep napot az eladok. De nem ök fognak hiänyozni.

Güven fog hiänyozni, mikor a törökül es magyarul is ugyanugy hangzo mondatot mondja: a“zsebemben alma van“. Emberek, es emberekhez kapcsolt hangulatok fognak hiänyozni. Kiüresedik majd a helyük, hogy ujak jöhessenek.

A hetveget csaladiasan a ket anyämmal töltöttem, akik hoztak palinkat meg bort, föztek nokedlit meg pogacsat, kitakaritottak es rendbe szedtek az eletem. Megtanitottak, hogy ne legyek satnya, meg hogy vegyek jegyet a villamoson, mert az ellenörök leteznek. De kellenek a kalandok az ember eletebe…

Hajokaztunk velük a Rajnän, voltuk Aachenben, ahol a Dom mellett egy szöke läny operakat enekelt a levegöbe, meg adtunk penzt a kölni utcazeneszeknek, nehogy alabbhagyjon a lelkesedesük. Jol esett ez a kis csaladias hetvege.

Szelet a vitorlaba! Holnap Mallorca, mar erzem a tengerillatot.

“S már látom, mint kap paripára,

Vállamra üt, nagyot nevet

S viszik tovább a táltosával.

Pogány dalok, víg hajnalok,

Boszorkányos, forró szelek.”

"Nagyságos úr, kegyes pajtásom,

Bocsáss már, nehéz a fejem.

Sok volt, sok volt immár a jóból,

Sok volt a bűn, az éj, a vágy,

Apám, sok volt a szerelem."

/Ady: AZ ŐS KAJÁN/

Bucsuzkodunk. Szorosabban öleljük meg egymäst, többször tesszük meg a millioszor emlegetett, bizonytalan igereteket, hogy mikor es hol talälkozunk. Tudjuk, hogy el kell mulnia, különben nem is lenne ilyen ertekes. De azert, bär sosem halunk meg, ebbe egy kicsit bele fogunk halni. Egy täbor volt, es en mindig imädtam täborozni.

Eletem legszebb emlekei a szerenädok, mikor egy ejszakän ät az utolsokat enekelitek azokkal, akikkel hosszu ideig össze voltatok zärva, es a bucsu pillanataiban mär mindegy, hogy milyen ember ö vagy milyen vagy te, tudjätok, hogy vegervenyesen össze vagytok mär növe, egymäs reszei es emlekei vagytok egy törekeny es futo emberi eleten ät.

Az erasmus alatt minden megtörtenik az emberrel, ami csak megtörtenhet. Amennyiben hagyjuk megtörtenni. Mert szabadok, sokfelek es olyan bätran es pimaszul fiatalok vagyunk igy sokan együtt messze az otthontol, a kalandok csillämos esöerdejeben. Farkasehesek lehettünk az eletre, es faradhatatlanul csillapitottuk az etvägyat.  

Tudom lesznek majd esteim otthon a tv elött, mikor a kedvenc sorozataim között kapcsolgatok a csatornäkon, big brothereket, Monikäkat es Baläzsokat nezek färadtan es kimerülten. Akkor majd eszembe jut egy hely es sok sok ember, akik mär csak az en emlekeimben tartoznak össze, es abban a pillanatban mind vannak valahol a vilägban, järjäk kanyargos ösvenyeiket es vivjäk a szelmalomharcot önmagukkal.

Anya meg a Muci (Zsuzsi nagynenje) epp most indult el hozzäm, hogy a hetvegen megnezzek minden ugy van-e ahogyan itt irva vagyon. Hazaviszik a cuccaim es az en dräga kicsi biciklimet, aki nelkül mär egy lepest sem vagyok hajlando megtenni.

En pedig jövö csütörtökön felkerekedek egy cseh, egy finn es egy magyar lännyal, hogy meglätogassuk Elenät Mallorcän. Igen, lehet irigyelni. 10 napot leszek egy gyönyörü spanyol szigeten, egy katalän csalädnäl. Utäna jövök haza, mert meg mindig csak egy legszebb hely van a vilägon!

 Ui: A blog nyär vegeig elni fog, sokminden kifog meg kivänkozni belölem….

A kedd hajnal a Rajna-parton talält. Nemän siklo uszälyhajok törtek meg a folyo vizet, lilän pirkadt az eg, szendergett a Dom, es egy fiunak gödröcskek lettek az arca közepen, ha mosolygott.

Csütörtökön karaokiztunk a Falukocsmäban, es a betyärbecsület kedveert elenekeltem Joneval a “To be with youuuu”-t, a szämot Mr. Bignek es az eltes länyoknak küldtem.

George azt mondta hasonlitok az anyukäjära, nem csak belülröl, hanem azert is, mert mindig lapos talpu a cipöm. Meselt a mamänak rolam, es ezzel meghiväst is kaptam Kenyäba, mert ällitolag nekem erdemes lenne megmutatni. A heten kapok majd valami kenyai bucsuajändekot, en meg megvettem neki a Kisherceget angolul. Eddig akärmilyen könyvröl beszeltem neki, mindent elolvasott, hihetetlen a sräc.

Szombat este gondoltam legyen egy palacsintäzos bucsuparty az itteni magyar tarsasägnak, de megint akkora nepgyülekezet lett nälunk, hogy a csilläron is logtak. Härom oriäsi täl palacsintatesztät kevertünk ki, es a vegere ugy belejöttünk a kisütesbe, hogy a serpenyöt dobältuk palacsinta helyett. Elökerült egy gitär is, es nemzetközi barätaimnak megtanitottam a new hampshiri käntälos cserkesznotät, most ez a himnusz. Ripitipitonga….

Egyszer elenekeltük mär egy villamosnak is, meg beleläbaltunk a Dom melletti szökökutba miközben szakadt az esö. „Imädok elni…es most elsz…meg sose halunk meg!“

De a tegnap este mindent vitt. 16an kibereltünk egy sörbiciklit, pontosabban egy pedällal hajtott kocsmät. Ez leirhatatlan. Vettünk magunknak ket ora tömeny röhögest egy kis felräzodott sörhabbal. Rekeszizomläzam van. A kocsit egy kacsintgatos nemet bäcsi kormänyozta, közepre beält sörcsapolni a belga läny, mi többiek pedig a bärpultnäl ülve tekertük a pedälokat. Közben üvöltött a zene es mi szeltük ät a värost. A pirosnäl lenyomtunk egy cabriot, integettünk a nepnek, sikitoztunk es enekeltünk. ARRIVA ARRIVA!!! Mert a tärsasäg nagy resze spanyol volt. A legelitebb etteremnel älltunk meg közben pisilni, es a francia fiu teleirta francia idezetekkel a kezem, azota sem tudom lemosni. Este meg beültünk egy sörre es en lerajzoltam nekik a golyät, „az eletut“ rajzät, aki nem erti majd egyszer megmutatom) es erre mindenki elkezdte szalvetäkra es söralätetekre lerajzolni a ‘sajät eletutmadarät’.            Jo emberek voltak. Jo es erdekes emberek.

Szombat este megneztük a nagy kölni tüzijätekot. Ez az itteniek augusztus 20.äja. Kimentünk a Rajna-partra, a folyo tulso felere, hogy szembe legyünk a Dommal, es befurakodtunk a parton gyülekezö tömegbe. Egy nemet fiutol kaptam csillagszorot, meggyujtottam, es karäcsonyi illatok hangulatäban integettem a tulpart milliom kicsi fenye fele, a szemben tancolo csillagszorok hadänak. Ott tornyosult elöttünk a Dom, mint valami isteni tronus, gloriäkkal beragyogva, es figyelt minket a szentek, a vizköpök es a harangok szemein ät. Fenyärban usztak a hidak is, es a hajoflottäk a folyon. Ejfel elött mär a külvarosokbol fel fel löttek egy-egy szertebomlo tüzcsovät, de a nagy mutatväny pontban egeszkor, a harangok szavära indult el, es akkor hangzott fel Koko zeneje, a Karmina Burana is. Az zene ertelmet es meg varäzsosabb hangulatot adott az egeszhez. Mikor megszolalt a Gyürük ura, a pillanatokra fellängolo fenytornyok es szertefuto vörös fenybogarak között Rohan lovasai vägtattak elö, entek es feher mägusok, de jöttek Karib-tengeri kalozok, James Bond, Szimba meg a Szepseg es a Szörny. A nep megkapta a cirkuszt, tätott szäjjal bämult az egre, az öregek a fiatalsägra, a fiatalsäg meg a szerelemre gondolt...(persze akadt aki magänak irt smst, mosolyjel)

A faluban lako kinaiak csinaltak egy klippet. Ha a hättereket nezitek, ne hat ez az, itt lakunk es elünk. Köln, Efferen, a nyelviskola folyosoja, es a Falu. Enjoy!

Pötyögök, tehät vagyok. Pötyögöm sajnos ekezetek nelküli, de mar meg kell elegednünk ezzel.

Szörnyen elmaradtam, es süritve nem az igazi.

Vege a tanfolyamoknak, a sulibol meg csak a jövö het maradt. Szorgalmasan irom a beadandokat. Es azt hiszem egy kicsit elkezdtem bucsuzkodni. Nehez lesz a vegen összefoglalni, mi zajlik bennem. Elolvastam par erasmusos blog veget, es erdekes, mennyire egy ez a furcsa zürzavar ilyenkor az emberekben.

Tüzletra

Mult hetvegen ätjäro häz lett a lakäs, mert az egyik magyar sräc vendegei nalunk aludtak, mondvan, hogy itt nagyobb a hely. Jofejek voltak, es mind a közgäzrol, kezdek belejönni a logaritmusba. Igy mindig nalunk volt a gyülekezö, meg a közös reggeli, kezröl kezre jart a kilincs. Egyik este kizartak, igy miniszoknyaban kellett felmasznom a tüzleträn, mert nem akartam senkit felebreszteni. Mire felertem mar pirkadt, es csicseregtek a madarak. Nagyon fog hiänyozni az erkelyem, amibe belenött az erdö, es belomboztak az ablakon a fäk. Azon a reggelen ki is ültem a korlät szelere es elszavaltam magamnak minden verset, amit fejböl tudtam.

A költeszet

Az egyik sräc kerdezte tölem, hogy mire jo a költeszet, meg hogy lehet azt tanulni, es ki olvas a költökön kivül verseket. En mondtam neki, hogy nezzen ki az ablakon, vagy forduljon körbe, es csak mondjon egy mondatot a naprol, a csillagokrol, vagy a legalapvetöbb erzesieröl es az mindjärt költeszet lesz. Az egesz viläg, ami körbevesz minket, költeszet. A szepseget az univerzum alkotta, maga az univerzum szep. A költök es irok nem alkotjäk a szepet, csak ök azok akik ki tudjak fejezni. Nem mindenki tud olvasni a termeszet szepsegeben. Mindenki erez, csak nem mindenki tudja kifejezni. Erre valo a költeszet, hogy tanitson kifejezni. A legegyszerübb szeretetet, vagy a legbonyolultabb es kifejezhetetlennek tünö erzest is. Vagy akar csak egy nevnapi köszöntest, amit mindenkinek köszönök szepen.

A mai orän Coupland egyik zseniälis regenyet vettük, a legutobbin pedig Ginsberget, aki egyik verseben ir a Tokaji felejthetetlen izeröl. Valaki megkerdezte mi az a Tokaji, igy elerkezettnek lattam az idöt, hogy hallassam a hangomat. Nagyon jo, eddig nem ismert szerzökre hivtak fel a figyelmem…

Bonn es a nyäri fesztiväl

Mult hetvegen Bonnba utaztunk egy nyäri fesztivalra. Örült tömeg volt, rockerek, hippik, kalandorok, reszegek es jozanok, zenekarok, hideg sörök, tömött buszok. Bandäzgattunk, heveresztünk a füben, pisiltunk a bokorban, összetapostattuk a läbunk, leizzadtunk es felfrissültünk, tengtünk-lengtünk, kirändultunk.

Salsa

Kölnben fenykorät eli a salsa, a partystreeten egymäst erik a latin bärok, es köztük van egy, ahol mär en is täncoltam. Kipipa.

Buzik

Mult vasärnap meg nälunk volt Europa legnagyobb buzi-felvonuläsa. Izgatottan sodrodtunk a tömeggel, hogy lässuk a hosszu teherauto-convoyban halado buzikat es leszbiket. Ekkora orgiät meg nem hordott hätän a Föld. A levegö dübörgött a haus zenetöl, a buzik tomboltak, enekeltek, meztelenkedtek es transzfesztitäskodtak. Karneväli hangulatot öltött a väros, szines jelmezek, maszkok, kitüzök röpködtek a levegöben, engem fejbetalält egy doboz koton, egy nagymellü szöke nö csokot küldött pirulo orcämra a kamion tetejeröl, aztän kacsintott es megnyalta a szäja szelet. Utäna jött egy flottänyi kockahasu tengeresz, szebbnel szebb ferfiak, akik a mellettem ällo sräcra dobtak virägokat. Az erdeklödö tömegben egyebkent ugyanugy älltak buzik mint nem buzik, bar biztos vagyok benne, hogy egy ora utän mär senki sem tudta, hova tartozik, olyan eszveszejtöen kifordult a viläg. Az olasz fiu azzal viccelödött, hogy ö egy ferfi börebe bujtatott leszbikus, Andival meg megfogtuk egymäs kezet, majd intettünk a szloväk sräcnak, hogy megvicceljük egy kicsit. Sokkot kapott. Na de ez csak egy ferde vasärnap volt, nem kell aggodni.

Millio mosolyjel.

kedveseim, azert nem jelentkezem mert meghalt a laptopom, es a könyvtarban nem lehet privat dolgokat intezni a gepen. raadasul jövö hét végére le kell adnom a beadandokat...a helyzet szörnyü...gondolkodom a szervizen, de nagyon draga....egyszerüen nem tudok válaszolni az emailekre, lakotarsaktol tudok neha gepet kölcsönkérni. nagyon sajnalom, rengeteg mindent kéne irnom és mesélnem.

csókok, puszik, hiányoztok!

Andival befizettünk egy kétnapos brémai kirándulásra. Nagy izgalommal vártuk az utat egészen addig, míg ki nem derült, hogy a Faluban is óriási buli szerveződik éppen erre a hétvégére. Lett volna ingyen kolbász ingyen sörrel, egy szinttel alattam többfordulós előparty, aztán 20 méterre a házamtól hajnalig tartó diszkó és vigadalom. Annyira rossz volt nézni az örömteli készülődést, hogy úgy döntöttünk eladjuk a brémai jegyeinket és nem fosztjuk meg magunk a helyi izgalmaktól.

Minden erőfeszítés ellenére a jegyekért nem jelentkezett senki. Ezt égi jelnek vettük, akarom mondani próbáltuk annak venni és csalódott lelkünket vigasztalni, de a szombat reggeli indulásnak még volt egy kis keserű szájíze. Három magyar, egy szlovák, egy izraeli, négy lengyel, két brazil, két orosz, 10 kínai-japán-tájván, meg két német szervező ült a buszon, amin nagy betűkkel villogott, hogy ’Uni-Köln’.

Átvettük a folyóparti szállást, megosztottuk 3 japánkával a szobánkat, majd lábaink alá vettük a várost. Az egész hétvége könyörtelenül németül telt, mindenki csak németül beszélt, az idegenvezetők is. Egy történész vitt körbe minket a belvárosban, a barna téglás szűk utcákban, ahol a házakat valamikor kicsire építették, hogy kevesebb adót kelljen fizetni, mára pedig minden alsó szinten nyitottak egy muskátlis vendéglőt a turistáknak, hogy a habzó Beck’s-es söröskorsók is növelhessék a hangulatot. Roland lovag főtéri szobrától nem messze, a városháza kapujában áll a muszikusok híres szobra.

Ugye tudjátok a mesét? A szamár, a kutya, a macska és a kakas is öreg, hasznavehetetlen jószág volt már, mikor összefogtak és együtt új esélyt kaptak az élettől. Brémába indultak muzsikusnak, mert a gazdag Hanzaváros megengedhette magának, hogy városi zenészeket tartson. Útközben egy erdő közepén megtalálják a helyi rablóbanda házát. Az ablakon keresztül figyelik a mulatozó tolvajok hangos dorbézolását. Hogy mindnyájan lássanak, egymás hátára állnak: a kakas a macskáéra, a macska a kutyáéra, a kutya a szamáréra. Ez az a jellegzetes póz, ahogy a szobrok és falfestmények nagy része megörökíti őket a városban. Az állatok végül kiűzik a rablókat és elfoglalják a házat, de ahogy Grimmék minden meséjében, itt is megtalálhatjuk a mélyebb tanulságot reményről, újrakezdésről és összetartásról.

Az óváros egyik hangulatos éttermében megettük a vacsoránkat és én különváltam a csapattól, hogy találkozzak Riekével, az amerikában megismert német lánnyal. Vonattal jött egy közeli kisvárosból, így kisétáltam elé a pályaudvarra, igénybe véve a helyiek kedvességét és helyismeretét. Ezen a sétán láttam legszebbnek a várost. A dóm egyik tornya mellett sütött még a nap, a másik oldalon sötét felhőkben szárnyát bontogatta egy zápor, ettől különös sárgás fényben úsztak a macskaköves utcák és a villamosok. Bálra készült a szombat esti levegő, legszebb darabjaikat játszották az utcazenészek, és két gólyalábas bohóc jött velem szembe, az egyik összeborzolta a hajamat. Rieke koktélozni vitt a szélmalom melletti bárba. Hol Prágába, hol Hollandiába éreztem magam. A malomkerék alatt tulipánok rajzolták ki a szamár, a kutya, a macska és a kakas képét. Több órán át beszélgettem nagyutazó barátnőmmel. Kipletykáltuk a régi szépidőket, a jelent, és a vándorbotos jövőt, azt hogy mennyi helyre kell még elmenni és melyik földrészen milyen abszurd dologgal lehetne pénzt keresni. Meghívott két dinnyés koktélra és megígérte, hogy segít megírni a beadandóimat. Meghívtam szüretre, feltettem a vonatra, majd Andi telefonos irányításával vissza’vokitokiztam’ magam a többiekhez. Akkor kezdődött az este. A buli, ami már történelem, amit soha nem felejtünk el, és ami miatt egy percig sem sajnáltam, hogy valahol messze ingyen virslit osztottak.

Andi, Judit, Norbert a szlovák fiú (magyarul csak északi szomszéd néven emlegettünk, ha róla akartunk beszélni) és az orosz párocska maradt már csak a tollasbálba ment csapatból, mikor újra találkoztam velük. Keleti szomszédink ajánlására vodkát vettünk egy trafikban, és bulihely után néztünk. Az egész utca meg volt süketülve a zenétől, ami az egyik sarki ház emeleti ablakaiból dübörgött kifelé. Szomorúan konstatáltam, érezve a benti hangulatot, hogy teljesen privát házi buliról van szó. Andi abban is biztos volt, hogy pár perc múlva csendháborítás miatt úgyis jön a rendőrség. Északi szomszédunk, akit addig egy nagyokos nagyarcnak tartottam, egy életre belelopta magát a szívembe, mikor szívélyes közvetlenséggel felkiabált az ablakban lógó embereknek: „Hey Amígók? Felmehetünk?” Amint ez a legendává vált mondat elhangzott, csengett a zár, nyílott az ajtó, és mi bent voltunk a tutiban. A folyosón mozogni sem lehetett az emberektől, a nappali közepén állt a dj pult, és egy kétméteres kopasz diszkókirály keverte a muzsikát. Táncoló talpaktól hullámzott a padló, villództak a fények, és a falra ki volt írva az est üzenete: „Warum nicht?”

Mivel senki nem foglalkozott senkivel, embereket kezdtem el kérdezgetni, kinek kell itt a hangulatot megköszönni. Páran valami Móricról és több házigazdáról is beszéltek, míg személyesen le nem szólítottam a 150 cm-es, örökké vigyorgó, pufiarcú Maxot, aki teljes bizonysággal állította, hogy itt lakik. Mondtam, hogy magyar, meg Köln, erasmus, kirándulás, nem baj-e hát hogy itt…meg behívtak…meg jöttünk…erre ő csillogó szemekkel megkérdezte beszélünk-e románul…(???)….hát jó, ha nem hát nem, de azért mennyire örül, érezzük otthon magunkat, sör a fürdőben, minden más a konyhába, wc abban az irányban! Csók szevasztok!

Adtam neki két cuppanós puszit, bementem a konyhába, ahol nem volt olyan alkohol és üdítő, amit ne lehetett volna megtalálni. Átharcoltam magam az emberhadseregen, mertem magamnak egy adag csirkesalátát, meg kevertem egy bacardit. Andi megkezdte a világos Beck’s kartont, északi szomszédunkkal meg koccintottunk a szlovák-magyar barátságra. Nincs több politika gyerekek, megittuk a pertut, körmünkig szívtuk a békepipát. Táncoltunk hajnalig hol a szoba közepén, hol a dj kislábujján, hol az ablakban. Úgy tomboltunk meg tárgyaltunk a németekkel, mintha mi is azok lettünk volna. A fürdőkád színültig volt jégben olvadó sörrel, az utcáról kisebb tömegek bámultak fel a házra és minden autó lelassított. Hajnalban a csónakokat ringató Weser partján sétáltunk vissza a hostelhez, hogy egy órát aludjunk bevetetlen ágyainkban. Reggelin kótyagos fejjel mosolyogtunk egymásra, feltöltődve egy hétre való életenergiával. Nem mondom, hogy az idegenvezető minden szavára figyelni tudtam Worpswede művészfalvában, ami elbújni vágyó festők híres oázisa, de emlékezni fogok Paula Becker történetére, a virágokban úszó temetőre, és a naplementés festményekre, no meg a gombapörköltes ebédre.

Örültem, hogy sok embert megismerünk, egy Oroszországban született izraeli fiút, a tajvani lányt és a japánokat, akik csendesek, kedvesek, és sosem vágnak a szavadba, csak akkor beszélnek, ha te már biztosan elmondtál mindent, amit szerettél volna.

De úgy egyébként!

Ha Brémában jártok, fogjátok meg a szamár lábát a főtéren, igyatok egy koktélt a szélmalom mellett, és keressétek meg Maxot! Ez a legfontosabb!

Micheal fickó érezte a zenét…átfolyt rajta, mint a vér meg a levegő. Már Freddievel buliznak. Éjjel kicsit meghatódtam, mikor a szomszéd kiskocsmában páran elénekelték a You don’t are alone-t. Valószínű az egész környék némán szerenádozott.

Ledöntött a láz. Két napja szobafogságon tartom magam. A mandulám helyére egy tüskés görögdinnye nőtt. (SÜNJ)

Így legalább nekiálltam a házidolgozatoknak. Küzdök, de rossz szájízzel. Érzem, hogy rettenetesen gyengén írok angolul, nem folynak bennem a szavak.

Tavaly nyáron megjártam USA-t, és most Németországba kellett eljönnöm, hogy megtudjak róla mindent az irodalmán keresztül. Órán meghallgattuk Martin Luther King híres beszédeit, ahogy Washingtonban is meghallgattam a Nemzeti Könyvtárban. Nagy volt a csávó.

https://www.youtube.com/watch?v=Y4AItMg70kg&feature=related

Úgy döntöttem az amerikai álomról írok, kihegyezve mindent Fitzgerald Great Gatsby-jára. Gatsby fiatalon és szegényen beleszeret egy gyönyörű és gazdag lányba, akit természetesen nem szerezhet meg, míg nincs vele társadalmilag és anyagilag azonos szinten. Egész életét arra teszi fel, hogy megkaphassa a nőt, akit nem is ismer igazán. Az álmok és ígéretek földje segít neki, hogy gazdag legyen, de az idő ellene van, mert közben a hölgynek esze ágában sincs várnia rá és könnyeden megy férjhez egy másik milliomoshoz. Gatsby minden idők legfényesebb new yorki báljait rendezi meg, hogy visszahódítsa szíve választottját. Tragédiája szükségszerű, mert a hosszú, küzdelmes évek alatt saját képzelőtehetségének áldozata lesz. Nem egy valóságos személy után vágyakozik, hanem jövője ábrándképeit hajszolja. Alakja számomra a legtehetségesebb álmodozóé, akit irodalom valaha is megfestett. A regény bravúrosan tökéletes. Minden szónak helye és iránya van a történet folyamában. Magyarul nincs érdemleges fordítás. A filmben Gatsbyt Robert Redford játsza. Ajánlanám minden álmodozónak! (Lilaakác! Cicabarka felírta házi feladatnak a nyásiszünetre!)

„Gatsby lenyűgöző személyiség volt. Hasonlóan azokhoz a bonyolult műszerekhez, melyek tízezer mérföldről is jelzik a földrengéseket. Rendkívüli érzékenységgel reagált az élet apró rezdüléseire. Tehetségét romantikus hajlam és törékeny remény alkotta. De neki volt igaza; engem az az értetlenség ábrándított ki az emberekből, mellyel Gatsby álmait fogadták, az tett fásulttá meddő szomorúságukkal és gyorsan lelohadó lelkesedésükkel szemben.”

„Az emberéletet csak emberhez méltó álmokért szabad feláldozni.”

„Holnap majd gyorsabban rohanunk és karunkat messzebbre nyújtjuk álmaink után.”

Ui:

Szombaton indulunk egy kétnapos brémai kirándulásra. Nagyon várom, mert találkozok Riekével! Még egy szereplő az indiánnyárból. Addig is sziasztok!

„A naplóírás nagy szabadságot engedő, intim műfaj.”-mondta egyik kedvenc irodalmárom. Bár még mindig nem jöttem rá teljesen, mennyire jó, ha az ember fia egy blogra vetíti ki önmagát. A személyes naplóm többet gazdagodott, mint ez a blog, de abban túlontúl nagy a lélek gyors benyomásainak hangsúlya.

Hajnalban írtam egy bejegyzést, már csicseregtek a madarak, és a billentyűk égtek az ujjaim alatt, de most délután megnyugvással vettem észre, hogy nem publikáltam, azaz egyetlen kattintás híján nem tettem láthatóvá. Érdekes, de jelnek vettem, úgyhogy az iromány el lesz téve álneves blogok sötét rejtekére…Nem is írtam benne másról, csak az élet bozontos, zűrzavaros sűrűjéről.

Azt hiszem azért írtam ezt le, mert páran zaklatnak, hogy elmaradoznak a bejegyzések, biztosan lankad a hangulat. Hát nem, de a magam, és Kékszakállú hercegeim érdekében az utolsó ajtót zárva kell tartanom. Szóval ne bántsatok ezzel, ez mégis csak a világháló!

Átdorbézoltuk a Szentivánéjt, a ’varázslatos’ és ’mágikus’ éjszakát. Egy vízipipával, meg a 80as évek szerelmes dalaival elűztük a sötétséget. 

Aztán tegnap megjött az első nyári szellő, (ez azt jelentette, hogy legalább már sálat nem kellett reggel a kabát mellé felvenni), és ennek örömére nagy csapattal indultunk neki az erasmusosok keddi gyűjtőbarlangjának, a Flanagans nevű ír kocsmának. Én már meg sem lepődök, hogy az egyik ember Dubaiból, a másik meg Madagaszkárról van, állítom, hogy a Marsról is idecsöppentek egyketten…Jonának névnapja volt, és valami litván szokás miatt hatalmas búzakoszorút hordott egész este a fején. Amerre csak ment fűszálakat és margaréta szirmokat hagyott maga után, mint valami borvirágos tavasztündér! Óriási sikerünk volt, nyíltak előttünk a pultok. 

Míg vártuk az első villamost hazafelé, összetalálkoztunk a spanyol-olasz erasmus törzsbandával, akik mindenkinek adtak egy új nevet, én lettem Antónia, és szerenádoztak egyet az utca közepén. Minden depresszióst betennék pár napra közéjük...

A megállóban megismerkedtem még egy német sráccal, aki egy lovasfarmon nőtt fel, aztán orvosnak tanult, de egy éve egy mallorcai nyaraláson rájött, hogy pilóta szeretne lenni, ezért most new yorkban pilótának tanul, ott lakik a nagybátyja két utcára a mamitól. Ezen kívül még vagy 3-4 olyan dolgot mondott, amitől kezdtem hinni Jane Austinnak, az is kiderült, hogy november 11én született. Jött a villamos, soha olyan gyorsan, mint máskor, engem húzott a tömeg, végül is csak a nevét nem kérdeztem meg. Mintha erre ő is rájött volna, mert becsukódott ajtókon keresztül kiabált még valamit, amit nem értettem…így vesztettem el szemem elől, akárcsak Robert Redford a pirosszoknyás álomnőt a metrón a Tisztességtelen ajánlatban. Csak az vígasztal, hogy vannak dolgok, amik tökéletesek maradnak.

Azért ha valaki találkozik vele, mondjátok meg neki, hol talál meg. Volt egy kis sebhely a bal szeme alatt…

Én mondom, ez a kérészrajzás miatt van, a fiatal szív úgy hiszi, egy nap a világ!

Az Erasmus egy Tiszavirág!

Aranka néni a némettanfolyamon

Vannak emberek, akik tanárnak születtek. Nem brillírozó, nagy személyiségek, nem feltűnőek és hivalkodóak, de egész lényükből szeretet sugárzik, ami egyszerűen széppé teszi őket. Tékozolják híven életüket, hogy újra és újra átadjanak mindent, amit tudnak. A tiszteletet alázatukkal váltják ki, különös érzékenységükkel, amivel belelátnak egy-egy emberbe, és megtalálják a felé vezető leghelyesebb utat. Közben észrevétlen összekötik az utakat, és jó irányba, egy irányba terelik őket. Tanítanak a szavaikkal, megerősítenek a mosolygó szemeikkel, és ösztönöznek a gesztusaikkal. Nincs rossz válasz, de van jó kérdés, nincs rossz diák, de a jóból többféle van, nincs megoldhatatlan probléma, de van sírig tartó tanulás.

Tanár...

Kaisa, a finn lány

Maastricht főterén találtunk egy „bicikli-vidámparkot”, ahol Kaisa kipróbált egy érdekes szerkezetet, egy biciklihintát, aminek a lényege, hogy ha meghajtod a biciklit, fejtetőn átpördülhetsz a saját tengelyed körül. Fényképeztem miközben ő tekert, és mikor a levegőben lógott fejtetőn, olyan mélyről jövő kacagás tört fel belőle, amilyet szinte csak babáknál, vagy kicsi gyerekeknél hall az ember.

Nagyon hangosan, gurgulázva kacagott, és én ezt a kacagást sosem felejtem el neki, mert kevés ember tud ilyen szívből jövően kacagni. Nem érdekelte, hogy mindenki őt lesi, hogy a göndör vörös haja szanaszéjjel áll, megszűnt neki a világ, ami abban a pillanatban az övé volt teljesen. Rendkívül érdeklődő jellem, kifogyhatatlan és szemérmetlen tudásvággyal. Míg én órákon át el tudnám nézni a vonatablakban suhanó tájat, ő megtanul egy idegen nyelvet, pedig négyen már így is perfektül beszél, míg én biciklizés közben a fákat és a madarakat figyelem, addig ő fülhallgatón keresztül tanul valamit. Ha csak pár percet is kell várnia valahol valakire, elővesz egy könyvet, és olvas. Szinte állandóan nevet, tequilából nem lehet leinni, és úgy táncol, hogy majd belehal. Mintha számára az egész élet egy nagy megismerésre váró könyvtárszoba lenne, ahová éppen beköltözött egy vándorcirkusz.

Orvos lesz...

A finnek, akiket itt és eddig megismertem, nemcsak abban hasonlítanak, hogy vajbőrűek, szőkék és kékszeműek, hanem hihetetlen intelligensek, és valahol nagyon megtanították őket szabadon és önállóan gondolkodni. Egyszer el kell mennem Finnországba, hogy megnézzem mi ott a helyzet…

 finnek: Lea é Kaisa

Jone, a litván lány

Mi is az a ’vitalitás’? Mondják, hogy élet-, és bioenergia. Ha a ’vitalitásnak’ egyszer valaki szobrot akar emelni, nőként kell, hogy ábrázolja. Számomra Jone lenne a vitalitás istenasszonya. Én ilyen kifogyhatatlan élni-vágyást még nem láttam. Minden nap szilveszter! Minden nap lehetőség, hogy a lábad táncoljon, hogy tiéd legyen az éjszaka, hogy emberekkel beszélj, és embereket szeress, hogy részegen józan őrült légy, józanul pedig részeg őrült. Nem mond ’nem’-et. Félelmetes, mennyire nem ismeri a ’nem’-et, mennyire nem tud passzív lenni, nem tudja, vagy nem vágyik rá, hogy elrejtse önmagát, és még sem sok belőle soha, egyetlen pillanatra sem. Most jöttem rá, hogy ez a leghihetetlenebb benne, hogy nem tud ’sok’ lenni. Nem társaság középpont, szónok, főtáncos vagy elsőhegedűs, de ha ott van, akkor mindenhol ott van.

"az éjszaka nem azért van, hogy aludjunk, hanem hogy sötét legyen"

Ügyvéd lesz...

Elena, Mallorcáról

Nem szép, hanem gyönyörű. Belülről jobban, mint kívülről, épp ezért szebb mindenkinél. Épp ezért olyan egyedi. Annyira tiszta!!! Mint a mallorcai tengeröblök áttetsző víztükre. Angyal, aki egy Tündér-szigetről jött, és ő maga is egy háboríthatatlan sziget a mi háborúink zavaros óceánján. Törékenynek tűnik, pedig erős. Senki nem tud olyan csattanós spanyol puszit adni, mint ő, olyan ösztönien salsázni, mint ő, olyan salátákat csinálni, mint ő. A gesztusai ölelnek és nevetnek, a szavaiból és egész lényéből süt a mediterrán tűz.

(A képen az anyukájával, mallorcai népviseletben.)

Feleség lesz. Anya lesz. Nagyanya lesz és dédanya lesz...

Andi

Akiről a legtöbbet lehetne, arról csak keveset, mert nem akarom zavarba hozni. A többieknek úgysem fordítja ezt le soha senki. Andi nagyon jó, hogy itt van. És jó, hogy van egy erkélye a Falu szélén, ahol esténként nagyokat lehet beszélgetni. Itt vázoljuk fel minden nap az emberi személyiségek kusza hálójának térképét.

Ha egy ilyen bókot megengedsz sokat tanultam tőled, és mindig jó meghallgatni, amit mondasz. te tyúk:)

Pszichológus lesz. Boldog ember lesz...

Andival egyébként szomszédok voltunk, míg a Zsuzsinál laktam, csak nem tudtunk róla…És el kell mesélnem, hogy a barátja bevett egy titkos meglepetés businessbe, aminek tegnap este volt a csattanója. Csak én tudtam róla, hogy iderepül Kölnbe a hétvégére, és kitűnő színészi alakításomnak köszönhetően, teljes volt a meglepetés. Rávettem Andit, jöjjön ki velem a pályaudvarra, mert érkezik egy barátom. Mit sem sejtve sétált velem a reptérről érkező vonat elé, és közben csak arról beszélt, hogy hány napon át nem láthatják még egymást…A kedvencem az volt, mikor ránézett a Dómra, és így szólt: „Ezt is megmutatom majd Neki, ha július végén kijön értem, és jaj tudom, hogy úgy fog Neki tetszeni!!!”

Filmen nem forgattak még ilyen romantikus jelenetet, mint aminek tanúja voltam. Kösz srácok, ezt még én sem fogom soha elfelejteni.

Hármasban elmentünk egy nagy erasmus buliba, ahol a francia szomszéd a kezembe nyomott egy tequilát, koccintott és azt mondta: ’a lamour’, vagyis: a szerelemre, de azt nem igazán lehet leírni, hogy pörög ebben a szóban a francia nyelv ’r’-je, a végén egy kis torok ’h’-val megbolondítva. Ennek a szónak zenéje, mélysége és szenvedélye van! Andiéknak meg az utca közepén elénekeltük az Igazából szerelem szerelmes dalát:

https://www.youtube.com/watch?v=BKGAdE6wwTM

LOVE LOVE LOVE

LOVE IS ALL YOU NEED mert ALL YOU NEED IS LOVE

 Love,

Dalma

A szüntelen vonuló esőfelhők hada az egyetlen, ami árnyékot vet néha rózsaszín kölni bárányhabjaimra. Állítólag a nyár véget ért, és őszig kellemesen borongós, hűvös idő várható. Esik éjjel, esik délelőtt és délután. Ezek nem azok a mennydörgős nyári záporok, amik otthon vannak, hanem hosszan és lassan vánszorgó esőtakarók. Hiányzik a szoknya és a flipp-flopp papucs, meg a csillagos meleg éjszakák. 

Bánatunkat sírva vígad a magyarként „kerítésszaggató” és „papramorgó” pálinkákba folytottuk a hétvégén, ami meghálálta magát és hozta a jókedvet, a táncot meg a nótát. Jajjj ha majd egyszer mindent elmesélek, de sajnos a részleteket több évre titkosították. 

Kirándultunk Düsseldorfba és Frankfurtba. Ez utóbbi nagyon különbözött az eddigi városoktól, mert „tüchtig” óvároskája mellett metropolisi felhőkarcolói is vannak. Fel is máztunk egyre, de csak azért, hogy egy lengyel bácsit „szeretlek”-re taníthassak a liftben, meg megnézzük a hatalmas frankfurti reptérre landoló gépóriásokat.

Csak hogy nehogy azt higgyétek: Iskolába is járok, fedezem fel az ’amerikai álom’ zseniális Don Quijote-it, és növekszik az aggodalmam a félévvégi beadandókat illetően. Ismételten áradoznom kell az órák állandó kérdezz-felelekre épülő szellemiségén, legyen szó apró szemináriumról, vagy nagy előadásról. A tanár kérdezve tanít, állandó interakciókat vár, de nem fél megállni, hogy elmagyarázza az alapokat, hogy előre és hátrautaljon, hogy rávezessen minket az összefüggésekre. (Sajnos az eltéről ilyen tapasztalataim nincsenek, de onnan is meg tudok nevezni sok tanárt, aki nagy hatással volt rám.) Állandóak az olyan kérdések mint:Whitman kivel ülne le sörözni, Poeval vagy Emersonnal? Vagy: Képzeld el, hogy te vagy Whitman és elolvasod Henry James regényét…Milyen kritikát írnál róla? És a diákokból ömlenek az ötletek. Beszélnek. Végig beszélnek!

A Falu zöldebb, mint valaha, és hétfő meg csütörtök este kinyitott a kocsmakert, ahol a lakók karitatív okokból pincérkednek és csinálják a hangulatot. Jó itt összegyűlni, erre legalább a szomszédok sem panaszkodnak. 

„Az életnek értéket ad a szolgálat, amellyel az emberek ügye felé fordulunk. Senki sem ülhet a virágos réten, mint Ferdinánd, a bika, s nem szagolhatja büntetlenül a szép virágokat. Ember vagy, tehát embermódra és az emberek között kell élned.” Márai veszekedett velem ezekkel a soraival a minap, mert úgy döntöttem nem megyek el szavazni. Nem olvastam utána eléggé a német jelölteknek, és azon a véleményem voltam, hogy jobb nekem egyedül üldögélni az erdő mélyén. Pedig kellett volna…

Itt mindenki a politikáról beszél két napja. Szó van konkrétumokról, és nagyobb távlatokról egyaránt. Németországban sem rózsás a kisebbségi ügy, elég erős a török-gyűlölet, nincs olyan nap, hogy a híradó ne érintené rosszallóan a témát. Ma a török fiúval ebédeltem, akiről kiderült, hogy kurd, de ezt a saját szülei is sokáig titkolták előtte. A kurd nyelvet meg sem tanították neki, így a nagymamájával csak tolmácson keresztül tud beszélni.

Mi magyarok is számba vettük kicsit magunkat, meg a helyzetünket. Nem merem megmondani, mennyit keres egy orvos itt kint, és hányan hagyják el az otthont, miután a magyar állam hatalmas összegekből kitaníttatta őket.

Még mindig őrjítő számomra a kettős állampolgárságról való népszavazás kitörölhetetlensége. A harcba, hogy az erdélyiek előtt kimagyarázzam magunkat, én már milliószor és halálosan belefáradtam…Erdélyt nem Trianonnal vesztettük el igazán. Erdély a szívem csücske, így máig csak azt tudom kérdezni: ki és miért tette fel azt az őrült kérdést, ami máshogy volt súlyos nekünk és máshogy volt súlyos nekik, bár számomra az én válaszom eltekintve minden következménytől, egyértelmű volt. 

Vannak itt Magyarok, akikről nem beszéltem eddig. Ők a nagybetűs Magyarok. Ők azok, akik miatt a szlovák erasmusosok távolságot tartanak velünk, mert nem értik a Nagymagyarországos pólókat és kulcstartókat. Most, 2009-ben igazuk van. A nagy Magyarok ’bevettek’ volna engem, mert pálinkát kínáltam, és vannak kint balatonos képek a falon. De mégsem lehetek Magyar, mert nem tudnék fegyverrel kivégezni egy cigányt. Fájnak ezek a dolgok itt, az Erasmusfaluban. A Magyaroktól megtudtam egyébként, hogy az elvek az otthoni családi légkörből jönnek. Értelmiségi nagyszülői generációkban sarjadt ez a gyűlölködő elszántság, abban a rendszerben, melyben választaniuk kellett a munkájuk és a vallásuk között. Hm A következmények különös útjai sosem látszanak előre…

Minden embert kiküldenék külföldre tanulni, ha tehetném, hogy lásson. Minél többet vagyok külföldön, annál inkább van magyarságtudatom. Múlt héten Pesten az egész villamost meg akartam ölelni, mert magyarul beszélt…még a villamos is, a Rudolf Péter hangján!!! Pedig itt a Magyarok szerint, én nem vagyok magyar.

„A legérdekesebb tünemény, mellyel az emberi életben találkozhatunk, az emberi jellem. Semmi nem olyan érdekes, meglepő, kiszámíthatatlan, mint a folyamat, melynek során egy ember elárulja jellembeli sajátságait. A találkozás egy jellem valódi sajátságaival a legnagyobb emberi élmény, melyben részünk lehet.” – így folytatja tovább Márai, a következő oldalon.

Ákossal nagyokat lehet beszélgetni két vajaskenyér között. Mikor egy kérdésre kerestem a választ (mily meglepő), a kezembe nyomta Márai Füveskönyvét.

Beszéltünk vele a valóságról és a csodáról, én az ausztrál őslakosok telepátiás képességeiről, ő a fizika megfejthetetlen jelenségeiről, mint a fényfotonok megmagyarázhatatlan ’megérzéseiről’, és a természet rendszerszerű görbéiről. Úgy sajnálom, hogy nem figyeltem eléggé fizikaórákon, mert mindig azt hittem, úgy sem értem meg soha mi az a relativitáselmélet, vagy nem mélyedtem bele a genetikába, ami legalább annyira lenyűgöző, mint egy Mozart szimfónia. Érdekes, mikor a közgazdász és az irodalmár megbeszéli Babits legszebb versét: „csak én bírok versemnek hőse lenni…..vak dióként dióba zárva lenni…”

De hadd mondjam el azt is, hogy rájöttem, milyen bravúros személyiség Dárió, a boxoló alkoholista olasz fiú, aki tegnap este olasz dalokat énekelt nekünk gyertyafénynél.

Meg azt is, hogy Judittal futás közben ránk szakadt az ég, és az eső meleg volt, szinte forró, de olyan sűrű, hogy nem láttuk merre lépünk. Még elázni is élmény!

Utóirat: A lecsó isteni lett!!!!

csók

Féltem milyen lesz otthon, de hát milyen lett volna? Zala Zala Zala. Szerelmes vagyok Zalába.

Azért kellett haza mennem, hogy rájöjjek, túl fogom élni, ha vége lesz az Erasmusnak. Ettől kezdve nincs több siránkozás, carpe diem. 

Folytatódunk. Ma este összeült az Erasmus-család és folytattuk, ahol abbahagytuk. Világfalu és világra szóló kalandok. Most nagyon fáradt vagyok, mert alig aludtam a buszon, de még mielőtt elájulnék, szerkesztek ide valamit Zaláról. Mert az a legszebb hely a világon.

Z A

bele van égetve a lovam bőrébe, fecske-vágtájába,

végtelen szelídségébe és végtelen vadságába,

dombok zöldjébe és vakhorgosok csendbevesző madárfüttyébe,

falusi házak álmos szemeibe,

kukorékoló, ködös reggelekbe,

öreg pincék hűs falába, a kút dalolásába, szüretek nótájába, 

emberarcok ráncaiba, kezek munkájába, borok ízébe,

meg abba a nagy nagy csillagos égbe....

Ez az este úgy kezdődött, hogy Andi áthívott salátát enni. De a marokkói lakótársa, akiről már régóta akarok beszélni, épp vacsorát főzött, és meghívott minket, hogy együk meg marokkói szokás szerint egy tálból vele együtt az ételt. Mi mindent úgy tettünk, hogy a kedvében járjunk, hogy megmutassuk, szeretnénk tudni a kultúrájáról és a vallásáról, meg akarjuk ismerni és érteni. Ettől láthatóan nagyon boldog lett. Kivirult és azt mondta, sosem felejti el ezt nekünk. Viszont mikor mi kínáltuk, nem fogadott el semmit, nem vett el semmit, mert a vallása szerint idegen eredetű ételhez nem nyúlhat. Különös és titokzatos az iszlám világa, de kötöttségei, szigorú szabályrendszere, állandó térítő szelleme és intoleranciája miatt nem tudom tisztelni. Ez a fiú 25 éves, sportos alkat, férfias kisugárzás, igéző szemek…egy vonzó férfi…aki a vallásával és az abban gyökerező megváltoztathatatlan életfelfogásával el van veszve ebben az európai világban, és kétségbeesetten kapálózik, hogy az igazát megtalálja. Arra a fájó következtetésre kellett jutnunk, hogy nem tudunk neki segíteni. Hogy világok választanak el bennünket egymástól…

Aztán egészen eddig a kenyai fiúval beszélgettem a helyi kávézó teraszán. És megint nem tudom feldolgozni, hogy ez velem történik…mesélt tábortüzes éjszakákról, mikor körbeülték a 100 éves nagyapát és régi történeteket hallgattak a testvéreivel. Arról, hogy ő keresztény, de hogy mikre tanította őt a kiveszőben lévő tradicionális vallás, hogy hogyan kell majd egyszer elneveznie a gyerekeit, és milyen az, ha náluk leesik a napkorong az ég tetejéről. Két afrikai nyelven beszél, valamint angolul, németül és spanyolul. Otthon diplomás ügyvéd, itt tolmácsként dolgozik és politikát tanul. Minden erejével azért küzd, hogy a nyomorban és tudatlanságban tengődő afrikai falvakban elültesse a civilizáció magjait, bármilyen kilátástalan is a helyzet. Most már tudom, hogy ő is tud szomorú és csalódott lenni, meg magányos, de kifogyhatatlan életszeretetében és életbölcsességében megingathatatlan…Tényleg hihetetlen, hogy vele beszélgettem eddig, de imponáltak a kérdései, és hogy mennyire akarja tudni mi van a fejemben.

Szóval. Most az a kedvenc nótám hogy: „darumadár fenn az égen, hazafelé szálldogál…” szombatra tanulja meg mindenki! Itt legközelebb másfél hét múlva jelentkezem, remélhetőleg a zalai pincetúra felejthetetlen fényképeivel. Megyek aludni, mert alszik már a bogár meg a darázs, meg kisbalázs…és most aludjatok ti is cigányálmok…megyek haza!

"Szájtátva álltam,
s a boldogságtól föl-fölkiabáltam,
az égbe bál van, minden este bál van,
és most világolt föl értelme ennek
a régi nagy titoknak, hogy a mennynek
tündérei hajnalba hazamennek
fényes körútjain a végtelennek."

/Kosztolányi: Hajnali részegség/

Zsanival egymás nyakába ugráltunk a pályaudvaron, és be nem állt a szánk ma hajnalig, amikor visszaindult Hollandia szélmalmai felé. Sokat fogyott, kínozza kicsit a honvágy, de még mindig szüntelenül jókedvű és mosolygós, tele van félelmetes kalandokkal és sztorikkal. Elég fáradt volt, ezért aludtunk amíg akartunk, főztünk egy isteni pörköltet, és befestettük lilára a haját. A Zsani csak Zsani marad. Ákos kérdésére, hogy honnan ismerjük egymást, annyit mondott, hogy „egy alomból valók vagyunk”, Judit meg azt figyelte meg, hogy milyen jellegzetesen erősen megnyomom a ’t’-betűimet, amiről otthoni környezetben képtelen vagyok leszokni.

Tegnap délben a pörköltünkkel együtt átmentünk egy cseh ebédre, aztán feküdtünk a fűben és élveztük a napsütést. Este szülinapra voltunk hivatalosak, úgyhogy Zsani is megismerte az erasmus falut. Felvonult a világ. Meg forgott velünk. Sok szó esett a dalfesztiválról, amit én idén nem tudtam követni és nem ismertem a magyar képviselőt, de itt mindenki szörnyen rossz véleménnyel volt róla…Aztán a mallorcai lánnyal hatalmas salsát lejtettünk a szoba közepén, juteszembe meghívást kaptam Mallorcára és Görögországba is. A tegnap este legszebb pontja mégis az volt, hogy a francia lány, akivel három hónapja együtt élek, először nyílt meg nekem egy beszélgetés során, mesélt az életéről, a családjáról, hogy miért ilyen zárkózott, meg bevallotta, hogy hallott a múltkor énekelni a zuhany alatt, és mennyire tetszett neki. Fülig vörösödtem, mert a csaj nagy énekesmadár, és én csak akkor áriázok, ha azt hiszem senki sincs otthon. Érdekes a lány. Félelmetesen őszinte és magánakvaló. Szúr mint egy sündisznó, és nem enged közel, pedig a világa nagyon szép, talán éppen azért mert ennyire rejtett, és azért rejtett mert annyira törékeny. Úgy megtanultam itt szeretni az Embert, megfigyelni és csodálni, néha épp azokért a dolgokért, amik bennem is megvannak, de még jobban azokért, amik belőlem annyira hiányoznak.

A tegnap este végül a legfurcsább este lett, amit eddig Kölnben megéltem. Judit hozott két magyar srácot, akik itt tanulnak a sportsuliban, és amikor nemzetközileg ritkulni kezdett a tömeg meg a hangulat, a magyarság átvette az uralmat. Volt kicsiarakaás, szólt a ho-ho-hó horgász meg a paff a bűvös sárkány, és mikor már a cseh házigazda is nagyon rondán nézett, jobbnak láttuk elhagyni a terepet. Mivel még sok kitombolnivalónk volt, kimásztunk a falu szélére, ami már az erdő közepe is egyben, és éjjel fél2től hajnalai 4ig egyfolytában, levegőt sem véve énekeltünk. Volt ott egy fehér betonkő, arra mászott fel a négy lány: Andi, Judit, Zsani meg én, szorosan egymás mellett ülve lóbáltuk a lábunkat, a két karmester, Gábor és Roli pedig a földről vezényelt. A hajunkba tűztünk egy fehér orgonaszerű virágot, még mindig itt szárad egy szál belőle az asztalomon, és üvöltöttük a csillagoknak, hogy mondják már meg merre jár a kedvesünk, meg hogy soha ne félj hogy oda sodor a szél, de ballagott a véndiák, Kossuth Lajosnak elfogyott a regimentje, Zsanival lementünk a pince fenekére, meg Szépzalában születtünk, nyílott még a sárgarózsa és csobogott az Ohio, könnyezve emlékezett a balatoni nyár és egy szál bikinit vittünk el az útra.

Hát én nem is tudom mit mondjak. Austin hallott ilyet utoljára a szállodaablakból. Mallorca ide vagy oda, ez kellett nekünk. Ez csak a miénk volt.

Reggel kikísértem a Zsanit, és visszafele a villamoson beültem három munkásruhás, fehértrikós, két zsömlével meg egy-egy sörrel utazó, borostás fickó mellé. Amint becsukódtak az ajtók az egyik ránézett a másikra, sóhajtott egyet és azt mondta:

-         Ejjj ez a Döbrögi is csalánra pisált ma reggel bazdmeg…

-         Háá nem sok híjjja vót hogy nem mondtam meg neki a magamét.

-         Tegnap feljött az asszonyka, valami papírokat akart velem aláiratni. Megkínáltam kávéval.

-         Nem veszélyes a fehérnép. Aztán mással nem kínáltad meg?

-         Kínáltam én bazdmeg, de nem vette a lapot. Én meg nem erőltettem.

      -     Vajon holnap milyen idő lesz? A rosseb egye meg, hogy ezeknél annyit esik…J

Ma a németkurzuson mindenkinek mondania kellett egy-egy mondatot a saját nyelvén, aztán megvitattuk, hogy annak milyen a hangzása, tetszik-e vagy nem. Nagyon nagyon régen egy rádióműsorban azt hallottam, hogy a külföldiek szerint a ’hóember’ és a ’cipőfűző’ szavunk nagyon elragadóan hat, így kreatív hangulatban lévén a következő mondattal kápráztattam el közönségem: „Szeretem a cipőfűzőt, mert gyönyörű hóembert épít nekem a téli tájban.” Nagy csönd lett a teremben, majd a japán lány megkért, hogy ismételjem el újra és újra. „Szeretem a cipőfűzőt, mert gyönyörű hóembert épít nekem a téli tájban.” Igen. Igen. Bólogattak. Ez valami más. Eddig ilyen nem volt. Énekel a nyelv. Meg kicsit pattog is. Az ukrán fiú szerint olyan, mint egy ízletes száraz fehérbor, a minőségi fajtából. A tanárnénink, akit én csak Arankának hívok az arankás vonásai miatt, rám nézett a pici barna és örökké bíztatást sugárzó szemeivel, hogy na és mit jelent ez a mondat angyalom…Kaptam a szótárat, kikerestem a cipőfűzőt, és képzelhetitek milyen hahóta rázta meg az épületet. De sebaj. A holland fiú szerint ezek után ha magyart lát, már nyílik is mosolyra a szája. A mondatot fel kellett írnom a táblára, és egész szünetben ezt magolta mindenki. Az elte magyar tanszék büszke lenne rám.

Millió dolgot kellene még mesélnem. Rajna parti sörözésről, a münsteri kirándulásról, arról hogy Andi olaszosan veszekedett egy kocsmában, meg a kanári lány megtanított tortillát csinálni, és hogy minden nap esik az eső, akkor is ha nincsenek felhők.

De most rohanok Zsaniért a pályaudvarra. Itt lesz egész hétvégén. Jajjjj de meg fogom ölelgetni!!!! Meg Zalát is jövő szerdán. Mert megyek haza! Egy hétre. Bortúrázni meg embereket ölelgetni. Meg a mami csinál húslevest.

Persze ennek itt még nem lesz vége. Még tart. Még álmodok…

Ha úgy döntöttél, hogy olvasol, akkor most kalandoznod kell velem és lelkem folytonos mozgásával.

Kertész Imre azt írja Thomas Mann könyvéről: „A Halál Velencében értette meg velem végérvényesen, hogy az irodalom feneketlen felfordulás, a szívre mért kiheverhetetlen csapás, valami elementáris bátorság és bátorítás és ugyanakkor mégis olyasvalami, mint a halálos betegség.”

Szinte hétről hétre várom az előadásokat. Egyre jobban tetszenek, és mindig mindig kapok valamit, amin rágódhatok napokon át, ami kitölt és gondolkodtat. Minden előadás elején kivetítik az író vagy költő arcképét, akiről épp szó van, és ha maradt fenn tőle hangfelvétel, azt is meghallgatjuk. Végre elértünk hozzá, a várva várthoz. Hölgyeim és uraim, Walt Whitman:

Önnön leheletem párája,
Visszhangok, bugyogások, zizegő suttogások, szerelemgyökér, selyemfonál, villafa és venyige,
Ki- és belélegzésem, szívem verése, a vér és lég lüktetése tüdőmben,
A zöld levél és avar szaga és a parté és a sötétárnyalatú szirteké és a pajtába gyűjtött szénáé,
Hangom kibökött szavainak zengése, amint a szél forgatagának eresztem,
Néhány könnyed csók, néhány ölelés, a karok körbefonódása,
Fény és árnyék játéka a fákon a lenge ágak ringása közben,
A magány, vagy az utcalárma, vagy a rétek és domboldalak közti bolyongás kéje,
Az egészség érzése, trillák fényes délben, ágyból kelő és nappal találkozó magam nótája.”

Sokba vettél ezer holdat? sokba vetted a földet?
Sokáig vesződtél, hogy olvasni tanulj?
Éreztél-e büszkeséget, ha versek értelméhez férkőztél?
Maradj a mai napon és éjszakán velem és minden vers eredete tiéd lesz,

Minden irányba fülelsz és magadon át szűrsz le mindent.

Sohasem volt több kezdés, mint most van,
Sem több ifjúság, vagy öregség, mint most van,
Sem több tökély nem lesz soha, mint most van,
Sem több ég vagy pokol, mint most van.

Ösztön, ösztön, ösztön,
Mindig csak a világ teremtő ösztöne,
A homályból ellentétes, egyenlő erők bukkannak fel, örök anyag és fejlődés, örök nem,
Örök azonossági lánc, örök különbözőség, örök életnemzés.

Tépelődni hasztalan, tudós és tudatlan érzi, hogy így van.

Biztosan, mint a legbizonyosabb biztos, szilárd gerenda módján, jól megtermetten, kemény vázzal,
Izmosan, mint egy ló, szeretőn, büszkén, villámosan
Állunk itt én és e titok.

Derűs és nyájas a lelkem s derűs és nyájas minden, ami nem lelkem. 

„mindenik embernek a lelkében dal van

és a saját lelkét hallja minden dalban

és akinek szép a lelkében az ének

az hallja a mások énekét is szépnek”

Sablonos és elhasznált dalocskának tűnik Babits Mihály verse, de ez jutott ma este eszembe, mikor a többieket néztem vacsora közben. Annyi ének van bennük. Szép és meleg volt az este, így becsatlakoztam a spontán szerveződött piknikre. Leterítettünk pár plédet a házak közötti rétre, és mindenki hozott valamit, amit a hűtőben talált.

Azért az utó-utó vacsora még jobbra sikerült, mert ájtött Levi, és a magyarhonból visszaérkezett Ákos megkínált bennünket friss soproni fehérkenyérrel, kolbásszal meg lecsópaprikával (Sipi gondoltam rád;).

Még mindig nagyon jó itt. Itt ebben a rózsaszín léggömbben…

Laura, Maja, Sipi meglátogatott a hétvégén. Péntek éjjel elmentünk a régóta várt Menza-buliba, ahol most kajaszag helyett diszkófüst terjengett. Hiába indítottam el az asztaltáncot, és dicsérte meg az angoltanfolyamról ismert német fiú a makaréna-bemutatómat, Laurám partyhangulatának kreativitását nem lehet überelni. A lényeg, hogy a villamoson senki sem beszélt magyarul, és megoldhatatlan probléma nem létezik.

Hogy a világegyetem véges vagy végtelen, valószínűleg sosem fogom megtudni. Einstein sem volt biztos benne, bár váltig állította, az emberi hülyeségnek minden bizonnyal nincsenek határai. Viszont a témáról most már örökké az fog eszembe jutni, hogy egyszer tagja lehettem egy asztaltársaságnak, ahol az olasz filozófus és a német matematikus az univerzum titkait fejtegette. Nem tudom kinek lett igaza, de szombat éji döntőbírónk, Dr. BOR szerint, a matematika megingathatatlan tényei is megrendülni, akarom mondani, megszédülni látszanak olykor.

Vasárnap pedig elkirándultunk Königswinterbe, hogy lássunk egy babaház-szerű kastélyt a Rajna-mentén. Én beleírtam a vendégkönyvbe, hogy szépek az erdők.