Hajnalokig beszélgettünk a lányokkal azon a holdfényes, csillagos tetőteraszon. Megbeszéltünk mindent, amit csak nők megbeszélhetnek, ha nincsenek a környéken férfiemberek és mallorcai sangria zsibbasztja meg tekervényesíti a gondolatokat, nem is beszélve a telihold-mágiáról. Hajnalban másztunk csak le a csigalépcsőn, mikor élesedett már a legmagasabb hegy, a Putch Major sziluettje. Annyi jót beszélgettünk, annyi jót…

Reggelente kinyitottam a zsalukat és ahogy az ablakomból megláttam a templomtornyot, a tengert és a minket körbeölelő hegyeket, hercegnőnek éreztem magam. Ebben a házban mindennek ’régi’ illata volt. A tekerős kávédarálónak, a festményeknek, a gerendáknak és a padló recsegésének. Mindent a kedves, rendbe szedett rendetlenség hangulata lengett be, mintha minden generáció, aki valaha e falak közt élt, itt hagyott volna valamit magából.

Voltunk vacsorázni Elena bátjánál, aki egy légkondis villában élt, és a barátjánál is, aki pedig egy modern, ínyenc stílussal berendezett házban lakott a kikötőnél. Fürödtünk egy ’cousin’ luxus-úszómedencéjében, amihez több hektáros pálma-, és citromfa kert tartozott. A házat meg benőtte a rózsaszirmú bugambilia.

Elena ragyogott mindenhol, akkor is, mikor halat vett a piacon. Mindenki ismerte az utcán, ő mindenkit megölelt. A legjobb sofőr volt, akit valaha láttam, a szűk utcában milliméter pontossággal uralta az autót, így nagy feltűnést keltett az 5 vagány csaj és a zöld kicsikocsi, amiből dőlt a tánc meg az énekszó.

Minden nap más strandra kirándultunk. Volt, hogy több km-es túrával, kiszáradt folyómedreken és barlangokon át gyalogoltunk egy –egy öbölig, ahol turisták nem jártak még sohasem. Így mutatta meg legszebb arcait a tenger. Sosem feledem a vörös-sziklás partot, vagy a fehérhomokos hawait, sem a medúza-partot, ahol leugrottam egy 10 méteres szikláról és zöld színű volt a víz. Sokszor csak magunk voltunk a parton, fürödtünk meztelenül, búvárkodtunk, napoztunk és leégtünk.

Mindig megvártuk a naplementét, amíg össze nem olvadt az ég és a tenger, a víz meg szürkén kezdte csapkodni a sziklákat. Elhaltak a vörös fényhidak, és a zománcos óceán végtelenebb lett, mint valaha.

Elena családját kifogyhatatlan testvéri önzetlenség és nagy szeretet tartotta össze. Az apukája, a ház ura néhány este felült mellénk a teraszra egy üveg menorcai dzsinnel, és ahogy az lenni szokott, a régi szép időkről mesélt. Így volt ez már Homérosz idejében is, a régi ember a nosztalgia mámorával teszi örökkévalóvá a múltat és szépíti meg a jelent. Egy pohár dzsin, és no problemo. Ezt tanultam tőle. Végigmutatott a tájon, elnézett a tenger felé, és sóhajtott. Mert régen más volt a tenger. Régen, még a nagy halak idejében. Mikor ő ifjúkorában szigonnyal járt vadászni, és mindenki jól lakott belőle. Az volt a nagy halak ideje. És a halászoké, akik tisztelték a tengert. ’La mar’-nak hívták, női névelővel, nőként tisztelve. A mai nyelv már ’el mar’-ként emlegeti. Jöttek a turisták, jött a pénz, és jött vele a baj. De hát legalább lejárt a diktátorok ideje is, a mallorcai katalán nép szabad és szabadon beszélheti gyönyörű nyelvét. Borzasztó büszkék voltak a nyelvükre, meg a katalán hagyományokra. De a tv, a média, az iskola miatt teljesen kétnyelvűek. „Szabadok vagyunk, mindenki annyi dzsint iszik, amennyit akar.”-így mondta, aztán belekortyolt a poharába, és lambadás fülledt nyári éjszakákra, hullámzó csípőkre gondolt. Zümmögő, fiatal éjekre. Láttam a szemében.