Na, az lesz a taktika, hogy megírom előre a kis bejegyzéseimet, és valakit megkérek, hogy pár percre hadd használjam a netjét, és akkor már csak egy pillanat feltenni.

Hol is kezdjem? Felszálltam a buszra, elbúcsúztattam apát, aki szerintem jobban izgult, mint én, és amint kiértünk Pestből elolvastam a Zsuzsi ajándékát, egy saját készítésű mesét magamról, eztán, ahogy a mese előre megírta, belemerültem az én kis gyönyörű csodavilágomba, meg a suhanó tájba. Érdekes út volt, végig a nagyobb cseh és német városokon, ahol az utasok teljesen kicserélődtek. Noémi és az istanbuli út emlékére, no meg a magam szórakoztatására, hajónaplót vezettem:

20.00 – Pozsony: első útitársam egy szlovák néni, kiskutyával az ölében, aki a két ülés közötti rádiógombokat nyomogatva, állandóan az én csatornáim kapcsolta el véletlenül, vagy erősítette fel a maximumig, mikor szóltam neki, jót vihorásztunk az ügyön. Egy magyar lánnyal wc-t kerestem az állomáson, ahogy beszélt hirtelen magam előtt láttam egy jó barátnőmet, Jóo Andit, akivel spanyolban, meg ámerikában utaztunk együtt. Rákérdeztem a lánytól, nem rokona-e? Nem, nem rokona, csak általánosban és gimiben is egymás mellett ültek. Kicsi a világ. Ja, és Andi is németben erasmusozik, majd csinálunk újabb közös kalandokat.

21.00 – Brno: átszállás, viszonylag simán ment, természetesen büntetést fizettem a nagy csomagjaim miatt. 

22.30 - ismeretlen megálló: mellém ül egy csehül beszélő kínai

23.00 – a kínai éktelen horkolásba kezd

24.00 – miután csehül végignéztem egy filmet, alvásra helyezkedem

02.12 – hatalmas visongásra ébredek a buszon, az autópályán kielőzünk egy lángokban álló autócsontvázat, az egész szürreális, lehet, hogy csak álmodtam

05.30 – megálló a pályán, a busz tankol, engem a legszebb álmomból ébresztenek, ezért felidéződik bennem Hrabal regénye, A szigorúan ellenőrzött vonatok utolsó sora: „Maradtatok volna otthon a seggeteken.”

06.45 – Frankfurt, szakadó eső, elhagynak a magyar barátaim, mellém ül egy német bácsi, váltottunk pár szót

07.55 – Bácsi leszáll, és fura megállapítást tesz: ha vörösre festetném a hajam, nagyon szép lennék…enélkül is éreztem friss szépségem mindenható erejét…

09.00 – Mivel az utaskísérő csajszi kicsit elfáradt az éjjel, már hajnal óta elfelejt angolul is közlendőket tenni, a cseh krixkraxból először nem veszem ki, hogy Bonnban vagyunk, már azon parázok, hogy nem szálltam le és Amsztedamban fogok kikötni, aztán hívhatom a Maját, mikor kisüt a nap és Queen szól a rádióban: too much love will kill you, ettől megnyugszom…

10.10 – Minden bizonnyal Kölnben vagyunk

10.15 – Leszállok. Egyedül. A busz elmegy.

10.16 – „egyedül vagyok és kicsike vagyok és éhes vagyok, segítsetek Vuknak a kisrókának” helyett, büszke erős fasza vagány élettelteli nyitott és cselekvő csaj vagyok: és bár a busz a világ végén tett le, ahol autó sem jár én elvonszolom magam egy főútig és taxira vadászom. A legédesebb török taxis a világon, be nem álló bagólesővel kalauzol végig Kölnön, külön tekintettel van rá, hogy hochdeutschban beszéljen, és imádja Budapestet.

Egy kollégiumfaluban lakok. Szó szerint. Hürth-Efferen már nem Köln, hanem egy kisváros, ahonnan villamossal 10 perc az egyetemi negyed. Ebben a faluban pedig csak és kizárólag egyetemisták vannak, olyan tökéletesen tervezett, mintha legóból lenne. Vannak lakótelepek, nagy és magas emeletesházak, vannak kisebb tömbházak, sárgák, kékek, pirosak, és vannak különálló, apró kis faházak, apartman-szerűek, főként a sítáboros szállásokra emlékeztetnek. Ezek között füves placcok, kosárpálya, pinpong és kis kanyargó utak. Az első éjszakámat Rékánál, egy magyar lánynál töltöttem, mert csak hétfőn 9kor lehetett kulcsot felvenni. Rékát nem ismertem előtte, de borzasztóan nagy szerencsém volt vele, nemcsak egy hostelt úsztam meg, választ kaptam kismillió kérdésemre is. A nap folyamán irtó édes és mindig mosolygó cseh lányok futkostak be hozzánk, olyan ez itt, mint valami kis kertváros, ahol a szomszédok átugranak egy-egy pletyire.

Sajnos megint rá kellett jönnöm, legújabb kalandomban, mint ahogy az összes többiben is, nem bátor voltam, hanem vakmerő. Angolul teljesen perfekt mindenki…mármint az erasmusosok…annyira perfektek, hogy már unják, ezért németül próbálnak beszélni egymás között. Ma a hivatalos helyeken mindenhol kértem, angolul beszéljünk, de velük inkább bevállalom a németet, mert abban ők is bizonytalanok. A fejemben olyan de olyan káosz lett, hogy azt nem lesz egyszerű kipucolni…Szóval, lesz itt küzdés, megmondom.

Reggel átvettem a kulcsaimat. A falu legszélének legszélén lakom egy kis sárga faház emeletén. Saját szobám van, egy erdőre és madárfüttyre nyíló erkéllyel és ablakkal. A fürdőt, és a konyhát még három emberrel osztom meg: egy kimondhatatlan nevű lány a kanári szigetekről, egy francia lány (aki most nem lesz három hétig) és egy német fiú, aki állítólag az elmúlt félévben 6szor jelent meg, azóta nem látta senki. A kanáris lány írtó cuki. Ikea őrült, így a mi házunk nagyon jól felszerelt, és elég rendmániás, már megkaptam a takarítási beosztást. Azt kérdezte nem baj-e ha néha hozza majd a spanyol barátait…angolul perfekt, így mondta, hogy németül szeretne velem beszélni, de általában én inkább angolul válaszolok, ha ő átvált…szóval vicces. A szomszédban egy nagyon olaszos olasz csávó lakik, ő már biztosított, hogy a bulik nála lesznek. Szóval sztem lesz itt élet, amint belejöttem az önkifejezésbe. (Julis, téged más bulikba viszlek!!!)

Ma beiratkoztam a némettanfolyamra, holnap írom a szintfelmérőt. Egy magyar sráccal, Levivel ebédeltem a menzán, ő is már fél éve itt van az orvosin, és nagyon bírja.

Egyenlőre ennyi…azt hiszem halálfáradt vagyok…