Mikor a kanári lányt arról kérdeztem, hol találnék én szemorvost a környéken, kissé megsértődve világosított fel, hogy ő egy fél éven belül diplomás szemdoki lesz, ennyi bizodalmam lehetne felé...így megvizsgált, szigorú szemüveg használatot írt elő, és három óránként bekopogtat a szobámba egy szemcseppel. Mondtam már, hogy az isten lábát fogtam meg vele? A francia csaj meg első osztályú szakácsnő, isteni a lasagnéja. Ákosról sem lehetne rosszat mondani, holnapra közös rántott hús sütést tervezünk, és egy órája élezi a késeket, hogy felvágjuk a húst.
Szerda este nagyon várt vendégeim jöttek. A nyugalmazott kölni rendőrfőkapitány és a felesége csomagot hozott nekem Zalaszentgrótról (igen ilyen világváros vagyunk). Az édeseim alig bírtak felmászni a lépcsőn, de az ajtóig hozták a táskát és a bort. Örök hála nekik. A családnak meg a tartalomért! Az otthoniak most csak disznóban, borban és pálinkában tudják kifejezni a szeretetüket, így el lehet képzelni, milyen mennyiségben, no meg minőségben kaptam az anyagokból. Most két napja sonkás torma és szalonna mérgezésem van, de isten áldja a disznót, meg a huszonyai szőlőtőkéket. A pálinka újabb fajtáinak feltűnése meg forró dróton terjed a Faluban. A lengyel srác már utánam szólt a boltban, hogy tudom-e a „lengyel-magyar két jóbarát…” dolgot. Hehe, na én ne tudnám.
Ma Maastrichtban kirándultunk. Ez a hozzánk legközelebbi holland város. Szép. Szép. Meg kell említenem a pályaudvari wc-t, ahol a wc-s bácsi mindenki után egyesével lemosta az ülőkét. Életemben először éreztem, hogy érdemes volt klotyóért fizetni. Sétálgattunk, és persze kihagyhatatlan volt a coffee shop. Én szokás szerint csak ültem mellettük a füstben, míg egyre boldogabbak és boldogabbak nem lettek. Közben sokszor eszembe jutott egy szívorvos szúrós tekintete, aki nyugodt, kimért hangon, mintha csak az időjárásról beszélne, közölte, hogy azonnal végem van, mihelyst füvezésre adom a fejem. De az emberekből kiváltott hatásokról már könyvet tudnék írni. A finn lány belém kapaszkodott, és közölte, hogy ólommá váltak a lábai, majd olyan kérdéseket tett fel, mint szerintem egy lakatlan szigeten elfelejtene-e az ember beszélni, és vajon én ugyanolyan sárgának látok-e egy napraforgót és kéknek egy felhőt, mint ő. Hát nem tudom, de szerintem is egy kicsit mindenki másnak látja. Én meg közben azon gondolkodtam, hogy mennyire megszerettem őt, akinek legfőbb hitvallása, hogy ha egy részeg ember tiszta szívéből meg szeretne csókolni valakit, akkor igenis csókolja meg és ez bocsástassék meg neki, mert ez a részegség lényege. Hm, Hrabali gondolat.
Annak ellenére szerettem meg ezt a lányt, és még mennyi rengeteg embert, hogy egy idegen nyelven keresztül ismertem meg, és sosem hallott és érthetett engem az én magyar valómban, az én magyar nyelvű világomban. Ez különös, mert kétségeim vannak afelől, hogy nekem van-e másik világom a magyaron kívül. Komoly regényeket kell olvasnom angolul, amelyekben burjánzanak a nyelv bravúrosan érzékeny és tökéletes finomságai. Akár mennyire is jövök bele, vagy kerülök közel a megfejtéshez, a szavak ízét, a szavak fogalmát csak magyarul érzem. Csak átfordítva érzem őket, csak úgy tudom tapintani őket. Valószínűleg ehhez még nagyon sok idő kéne, vagy már nincs elég idő…
Megkezdődött az iskola, és a tanáraim csodálatosak. Az amerikai irodalmas prof. egyszerűen olyan szépJ. A német irodalmas meg szörnyen vicces, és hogy mennyire érdekes azt a következőképp szemléltetném: annak az esélye, hogy én németül, németek között, egy idegen egyetem első óráján megszólaljak egy előadáson, körülbelül annyi, minthogy Anglia hercegnője leszek, vagy fizikából Nobel-díjat kapok. De hát ez a pasi olyan inspirálóan gabalyította bele a gondolataim egy irodalomelméleti kérdésbe, hogy egyszer csak azt vettem észre, hogy kicsúszott egy szó a számon. ÓÓÓriási mákom volt, mert ez az egyetlen szó tökéletes lett, és rögtön vitte tovább az előadás fonalát, így nem kellett magyarázatot fűznöm a dologhoz, mert félreértés ne essék, én németül még mindig nem beszélek.
Noémiék emlékére felrakok egy képet, ami a Dóm tövében készült kedd éjszaka. Éminek üzenem, hogy a „touch the Dom”, szállóigévé vált.
A második képen én vagyok látható, ahogy a helyi ikeában kincsekre vadászom. Facebookra tette fel valaki a képet. Pár éve Andalúzia legszelesebb pontján, a Gibraltári-szoros peremén nem találtunk éjszakára szállást, és a tengerparton aludtunk. Az egyik kukában találtam két gyékényt, amit lepedő gyanánt terítettünk magunk alá. Legendás éj volt. Egy facebook komment szerint, azóta sokat fejlődtem…
