Nagy örömre ébredt ma szép Verona. Pakkot kaptam. Nők lapját, csokit, pirospaprikát…Nagyon köszönöm! Pont elkaptam a postást, mikor letette a küszöbre. Úgy néztem rá, mint egy fehér galambra, szerettem volna faggatni egy kicsit, hogy gerlicém, aztán mi hír a messzi magyarhonban…Virginia W. egyik regényének főhőse végignézi egy este, ahogy a szakácsnő megteríti az asztalt és tálalja az ételt, majd az a különös érzése támad, hogy ő most úgy megölelné ezt az alig ismert szakácsnőt. Végül aztán nem öleli meg, mert eszébe jut, hogy a kevésbé szoros emberi kapcsolatok milyen hidegek és távolságtartóak. Ez jutott eszembe, ahogy néztem a postást, és ölelés helyett csak végigkísértem a szememmel, ahogy leereszkedik a lépcsőn.

Megjött a francia lány, aki igazából nem is francia. Félvér, az anyukája német, az apukája Martinique szigetéről származik. Toulousban laknak, de most a nagyszüleinél volt Martinique-on két hétig. Leültünk a konyhába, elővett egy üveg erős, cukornádból készített rumot, és olyan növényeket kevert bele, amiket reggel még a nagymamája kertjében szedett. Aztán hozta a fényéképezőjét és mesélt. Pár perc után könnyes volt a szemem, de a rumra fogtam. A kert végéből látszott a pálmafás, fehérhomokos tengerpart. Kakaót, banánt, citromot termesztettek, reggelire pedig kókuszdiót ettek. Nem volt melegvíz, és az üzletekben áru, de maguk körül megtaláltak mindent, ami csak kelhetett. Az ő nagymamája pálinka helyett abszintot csinál egy ottani növényből. A sziget közepén magasodik egy működő vulkán, ami felett mindig van szivárvány, körülötte pedig gumicserjékből és bambuszokból álló érintetlen erdők, és ha bebújsz a sűrűbe, előbb-utóbb vízesésekre és hatalmas trópusi virágokra bukkansz. A tenger nem kék volt, hanem zöld, de tükörtiszta, a férfiak fogták ki vacsorára a halakat. A szigeten ugyanakkor állandó sztrájk van és benzinhiány, a főutakon végtelen a kocsisor, de ez a "karibi tűz és a francia életművészet harmóniájának szigete". Hát a hely azonnal bakancslistára került.

A lánnyal, Erikával, azért nehéz, mert nem beszél angolul, és kicsit mogorva a természete. Tegnap rajtam volt a sor, hogy az Ír kocsmabuli előtt összegyűjtsem a népet. Okosan végigkérdeztem előtte mindenkit, nem zavarunk-e, de a kanári lány otthon sem volt, a német fiú pedig legyintett és bezárkózott, pedig 12 nő között lehetett volna csúcsragadozó. Vannak lúzerek… Eredetileg csak pár szomszédot hívtam, meg a németcsoportos barátaim, de mindenki hozott valakit, így szűkös lett a hely, de nagyobb a jókedv, meg az est folyamán beszélt nyelvek száma. A törököknek nem mertem szólni, mert annyian vannak, mint a törökök… Erikához bekopogtattam egy pohár borral, és hálisten leült közénk, meg buliba is eljött, úgyhogy itt sem lesz gond.

Nagyon nagyon tetszett a buli, mégpedig az ír zene miatt. Az írek apostolának, Szent Patriknak a napja volt, ezért mindenki zöldben feszített és négylevelű lóheréket rajzolt a másikra. Az ír zene nekem valami nagyon laza kocsma-country hangulatot adott. Vígság és egyszerűség, egyet jobbra egyet balra, csörrentek a söröskorsók és kacagott a nép. Az ír csoporttársam koboldnak volt beöltözve, és nagyon híven őrizte a mitológiát, miszerint egy igazi kobold kicsit mindig részeg az otthon főzött cefrétől. A koboldot nagyon nehéz halandó embernek elkapnia, főleg a szivárványok lábánál lehet vele próbálkozni. Ha elkaptad, a szabadságáért cserébe üstökben rejtegetett kincseket, arany és ezüst tallérokat ígér neked. De te jobban teszed, ha nem kezdesz a kobolddal, mert furfangos teremtmény. (És erősen alkoholszagú…)

Elmesélem még a vasárnapi vacsorát. Güven, az alattunk lakó török fiú hívott meg magához. Már a facebookon látott üzenet megmosolyogtatott, nem hülye a gyerek, csak lányok szerepeltek a névsorban. Késve érkeztem, mégis első voltam, így segítettem neki a földről a lábosba tenni a leejtett makarónitésztát, majd erős égett szag ütötte meg az orrom, valami rendesen odakozmált a gázon. Szegény Güven teljesen odalett, hogy elrontotta a desszertet, ami az est fénypontja lett volna, de felmértem a terepet, és megnyugtattam, hogy semmi baj, tejbedarát még én is tudok csinálni. Így amíg ő a leégett lábost sikálta, én igazi török darából tejbedarát főztem, és megtanítottam Güvent a keverés művészetére. Azt viszont már nem engedte, hogy a tejbedaratorta gyümölcsökkel való díszítésébe is segítsek. Jól sikerült az este, megtapsoltuk Güvent, és sokan elkérték a titokzatos török desszert receptjét.