Nagyon különös és ijesztő érzés egyedül belecsöppenni egy világba, ahol nem ismertél előtte senkit és semmit. Ahol idegen a levegő, az ágy, amire lefekszel, a nyelv, amit beszélnek, a villamos, amire felszállsz, az emberek, akikkel együtt kell élned. És magadon kívül senkire sem számíthatsz, hogy bevezet, hogy megismertet, hogy bemutat, hogy a kedvedért lassabban beszél. Mivel az egyetemre járás teljesen passzív dolog is lehet, hisz még tanár/diák között sincs mindig interakció, semmi nem kötelező, semmi nem hivatalosan szervezett, nincsenek se családi, se baráti gyökereid, így megérezheti az ember a szabadság egy érdekes oldalát, a félelmét is. Kicsit elkalandozva: van egy könyv, „menekülés a szabadság elől”, vagy valami ilyesmi, mely szerint a világban sok minden megérthető ha ezt megértjük, még a hitleri ideológia sikere is. Az ember, aki fél a túl nagy szabadságtól, könnyeden beállítható a sorba, hogy ütemesen menetelve a többiekkel gondolja azt, amit a parancs ad. Mert néha maga a parancs, az iskolacsengő a biztonság.

Ha elég bátor vagy és nyitott, meg van mar egy kis tőkesúly, akkor viszont ez a szabadság a legizgalmasabb dolog is lehet.

Elhatároztam, hogy mindenhova elmegyek, ahova csak ellehet, mindenkit megismerek, akit csak meg lehet, igenis, erőltetve és küszködve is, mert elkapott az a félelmetes érzés, hogy végig lehetne csinálni ezt az egészet a kicsi szobámban ülve, könyveket olvasgatva, szótárból tanulva a nyelveket, végig interneten beszélve nagyon szeretett és örök barátaimmal, akiknek minden életjele egy ajándék volt eddig is és az is marad, mert milyen jó hogy velük már ismerjük és szeretjük egymást pontosan azért, amik vagyunk.

Szóval tagja vagyok facebookon egy csoportnak, ami a Kölnben tanuló külföldieket gyűjti össze, és ott olvastam az üzenőfalon egy vasárnaponként szervezett vacsoraestről. A lényeg, hogy minden vasárnap 7kor találkozó a kölni dómnál, és onnan együtt enni megyünk egy étterembe. Megkérdeztem a szomszédban lakó finn lányt, eljönne-e velem. Mikor felértünk a metróból, és teliholdfényben ott magasodott előttem a kölni dóm, egy utcazenész meg gyönyörűen játszott a hegedűjén, az valami nagyon szép jel volt, hogy jó helyen vagyok. Ez volt ez első találkozás a dómmal, tényleg azt hittem, hogy Kékmecset meg a Notre Dame után nem jelenthet már nekem templom semmit, és nem tudom, hogy most a holdfény tett-e, de volt benne valami nagyon égi melódiás titokzatosmisztikus.

A vacsora egy német étteremben volt, a srác aki szervezte kis előadást tartott a német gasztronómiáról, és külön jellegzetességként megjegyezte, hogy a német pincérek mindenhol híresen udvariatlanok. A pincérek, akik már osztották az étlapokat, ezt süket fülekkel hallgatták és mindent elkövettek az est folyamán, hogy eleget is tegyenek a dolognak. Egy kis adag valamit rendeltem, amiről abszolút fogalmam sem volt, hogy mi lesz, de az égiek még mindig velem vannak, mert a tányéromon talált sötét kockának, igazi véres hurka íze volt. Az asztalomnál ült japán, finn, olasz, spanyol, lengyel és német is...Szóval ma este jöttem rá, hogy ez az utazás, ilyeneket beszélgetni. Volt szó nyelvekről, kultúrákról, városokról, könyvekről, kocsmatörténetekről…Még mindig az én angolom a legszarabb, de például mikor a Woody Alan filmekről kellett beszélni, én valami olyan hihetetlen nagyon el akartam mondani amit gondolok, hogy úgy beleugrottam a legbonyolultabb gondolataim kifejezésébe, hogy még magyarul sem láttam a végét, és nem is sült el mindig teljesen jól, de azért éreztem a visszajelzésekből, hogy sok minden átment…mosolyjel…kitágult a világ…