Egy kis bevezető: az embernek néha azért is el kell mennie, hogy értékelni tudja a dolgokat. Próbáltam mindenkit végiglátogatni, aki fontos, annyifélék vagytok mind, és úgy szeretlek bennetek, mert erőt adtok, veletek erősebb vagyok, és ha éppen nem vagytok, akkor a tudat erősít, hogy vagytok. Mert ugye Babám, nem az a lényeg, hogy erősek vagyunk-e, hanem hogy annak érezzük-e magunkat. A lányok és Atis is nagyon hiányzik már a messzeségben. Még mindig és abszolút érzem, hogy mennem kell, hogy akarom, hogy szaladjon az út és vigyenek a kalandok, hogy még nem akarok az a peronon integető ember lenni, akinek békével és nyugodt megelégedéssel telik meg a szíve, búcsút mondván a világ vándorának. Ahogy estefelé vezettem be Zegre, szólt valami nagyon jó szám a rádióban, közel látszottak a pakodi dombok és ment le a nap, azt is eldöntöttem, hogy valószínűleg a legszebb helyen lakom, vagyis nőttem fel a világon. Aztán vittem almát a Kátyának, mikor meglátott toporzékolt, a földet kaparta, olyan szilaj volt, kecses és rezzenékeny, hogy akkor azt is eldöntöttem, nála sincs szebb a világon. Pesten azon gondolkodtam, szeretem-e Pestet. Bizonyos pillanatokban és bizonyos emberekkel mindenképp…az aluljáróban hegedűszó csapta meg a fülemet ’A vén cigány’ dallama volt, így azonnal mentem a hang irányába. Dúdolgatva megálltam mellette, és dobtam az öregnek egy százast, meg mondtam, hogy ezt nagyon szeretem. Megköszönte, bókolt valamit és teljesen meghatódott, kiderült, az apjának is ez volt a kedvence. Na de miért is írtam le ezt, tudjátok, mert ez egy ilyen blog lesz, ilyen bölcsészes. Ha nem írok sokat, akkor valószínűleg nem érzem jól magam és ezt büszkeségből titkolom, bármi megeshet…Szombaton megyek, kivételesen nincs „nézz az ég felé”, mert buszozom….csóóók mindenkinek, mindig és állandóan hiányoztok!!!