Egyedül repültem Frankfurtba Mallorcáról. A világ legnagyobb repülője mellett landoltunk, úgy nézett ki a két repülő, mint sas mellett ücsörgő verébfióka.

Juteszembe, ’a sas leszállt’. Ahogy a Lali szokta volt mondani.

Frankfurtban hideg volt, és fél napot kellett várnom a magyar buszra. Leültem a folyóparton és teleírtam a naplóm. Elhúzott mellettem egy sörbicikli, danolászó fiatalokkal, és egy utazási iroda ablaka Mallorcára csalogatott. Édesbúsan fájt a szívem, hisz az neki a dolga, ha már az ember háborúba küldi.

Mikor elbúcsúztunk, Kaisa azt mondta, maradjak mindig ilyen bátor. Nem tudom, miért mondta, de olyan bátorítóan hangzott.

Persze aztán hazaértem és folyamatosan és rendíthetetlen boldog vagyok. Még magyarabb magyar lettem, akkor is, ha fáj, hogy másban ez az érzés másfelé fordult. De én szerencsés vagyok. Annyi mindenben.

Balaton, lángos, vitorlák, anyanyelv, ének meg zakatoló vonat, haverokbulifanta, zala, kicsifalvak, pincék, borok, lovasutak, vágták és meleg, nyári éjszakák.

A tenger meg megmarad a kalandoknak. Mert nekem vannak gyökereim, de vannak szárnyaim is.

Minden hableány meg kell lássa egyszer, egy óvatlan pillanatban, a kíváncsiság múlandó gyönyörében, a víz felett leáldozó napot. Az óceán törékeny dallamaiban elveszett idő és jövendő remény ötvöződik.

Szárnyaim, Erasmus, egy álom voltál, köszönlek.

Gyökereim, a Kányádi bácsi versével köszönlek:

vannak vidékek gyönyörű
tájak ahol a keserű
számban édessé ízesül
vannak vidékek legbelül
szavak sarjadnak rétjein
gyopárként sziklás bércein
szavak kapaszkodnak szavak
véremmel rokon a patak
szívemben csörgedez csobog
télen hogy védjem befagyok
páncélom alatt cincogat
jeget-pengető hangokat
tavaszok nyarak őszeim
maradékaim s őseim
vannak vidékek viselem
akár a bőrt a testemen
meggyötörten is gyönyörű
tájak ahol a keserű
számban édessé ízesül
vannak vidékek legbelül