Az élmények feldolgozás alatt, a bejegyzés lassan szerkesztődik, képek csak idővel...

Nem találhattam volna jobb helyet, hogy elfelejtsem az Erasmust, hogy ne süllyedjek bele az elmúlás feletti siránkozásba, hanem új erőkkel, de a régi tűzzel és dalmás lobogással égjek egy eddig ismeretlen világ iránt, aminek egy szerencse folytán kalandora lettem.

Az utolsó estén jöttem rá, hogy valaki jobban fog hiányozni, mint gondoltam. Kacagtak rajtam az örökké élő istenek, akik irigylik tőlünk az életünket megszépítő, múlandó halandóságot. Üres és kongó szívvel húztam ki bőröndöm a csütörtöki fekete hajnal villamosmegállójába. Fájt a szívem, jaj majd megszakadt. Még az eső is esett.

A nagy siránkozásban tíz perccel a villamos érkezése előtt rájöttem, hogy a mallorcai családnak ajándékba szánt két rúd pick-szalámit a hűtőben hagytam. Kiáltottam az éppen kiérkező lányoknak, hogy vigyázzanak a cuccaimra, vissza kell mennem valamiért. Így történt, hogy az érzelmes búcsúzkodást elmosta egy nem tervezett ’hazafutás’. A komikum végképp győzedelmeskedett a tragikum felett, mikor a lányok szó szerint a ’testükön keresztül’ tartották vissza a villamost, hogy én életem legnagyobb sprintje után a fedélzetre ugorhassak a váltóbotként szorongatott pick-szalámi rudakkal. A forró mediterrán napnyugtában már jókat kacagtunk a storyn, és egy pohár bor után büszkén néztem a zsúfoltan megterített asztalon illatozó szalámi-szeletekre.

Ha azt a villamost lekéssük, nem érjük el a Brémába tartó vonatot, sem a Brémából induló repülőgépet. Mind a négyen: Kaisa, Szuzi, Réka és én végigaludtuk a vonatutat, még a várótermekben is megpróbáltunk aludni, de kiderült, hogy ez Németországban nem lehetséges. Amint valamelyikünk eldőlt a padon és lecsukta a szemét, egy egyenruhás figura rohant be, hogy aludni csak ülve szabad, feküdni meg csak nyitott szemmel. A németektől mindig tanul az ember valamit.

Be kell mutatnom a Ryanair légitársaságot. Isten áldja őket és tartsa a gépeiket a magasban! Fillérekért utaztunk, tényleg fillérekért! A Ryanair nagy polgárpukkasztó hirdetménye, hogy ha valaki az ő járataiknál olcsóbb utat talál ugyanarra az útvonalra, ők az illetőt annak az árnak a feléért eljuttatják oda. De ilyet találni képtelenség. Az utaskísérő srác angoljából azonnal érezni lehetett a jellegzetes magyar akcentust. Kiderült róla, hogy a BTK A-épületének híres büféslánya az exbarátnője, orvosin végzett, de most hobbiból stewardess, és ráérős idejében tibeti szövegeket fordít az eltének…

A négy zavarodott, búcsúzkodásoktól megtépázott lélek maga mögött hagyta az esőfelhős német eget, és egy új világ napfényes óceánjára tekinthetett alá. Később kiderült, hogy a terrorista-robbantások miatt köröztünk a sziget felett, de én úgy hittem, csak a magunk gyönyörűségére. Mert már akkor elbűvöltek a hegyek és a tenger színei, a mélykék, a magaskék, a fehérkék. A kékek játéka.

Elena tágra tárt karokkal várt minket a repülőtéren. Már a wc-ben átvedlettünk szalmakalapos, papucsos-szoknyás nyár gyermekeivé, mi Kölnben még nem tudtuk mi az. Először a fővárosba, a pálmafasoros Palmaba értünk be. Itt van Elenáék téli rezidenciája, egy takarosan berendezett kis lakás, a helyi Broadway szívében. Itt volt internet, és hagyományos nagyvárosi élet. Itt éltek, mikor még csak a városban lehetett munkahahelyet találni és nehéz volt átmászni a hegyeken. Hálisten csak kétszer aludtunk ebben a házban, mikor a környéken kirándultunk, mert engem Sóller érdekelt és varázsolt el leginkább.

Sóller neve katalánul olyasmint jelent, ’serpenyő’. A hegyek között fekszik, még a szigeten belül is elzártan a külvilágtól. 1997ig, az alagút megépüléséig csak egy kacskaringós, hosszú és fárasztó hegyi úton át lehetett elérni a patkó alakú öböl mentén épült kisvárost, ami így a leghagyományörzőbb és belterjesebb település a szigeten. Elena egész családja innen származik, a falon függő terebélyes családfa ’leglombosabb’ tagjai is itt születtek már. A ház, amiben ma is élnek üknagyanyai örökség. Ez a telek fekszik legmagasabban az egész városban, beleépülve egy meredek hegyoldalba.

Álmaim háza volt, amit régi illatok lengtek be. Vastagfalú szobák, falba vájt, díszes csempével kirakott mosdókagylókkal; öreg, faragott bútorok, hatalmas magas ágyak, a falakon rengeteg tükör és festmény. A becsukott zsaluk úgy engedték be a fényt, hogy álomszerű lett bent minden, talán ezért is aludtam olyan mélyeket, és rajtuk keresztül éjszakánként tengerillatú szél fújt be a szobába, úgy, mintha ő maga is lélegezne, a hullámok ritmusában. Három emelet volt, minden szinten több terasz, és az én kedvencem, a tetőerkély, ahol éjjelente hosszan és nagyokat beszélgettünk.

Elena minden reggel frissen és üdén szökkent be a szobába ébresztőt fújni. Mindig új és még színesebb szoknya volt rajta, mint előző nap. A szoknyák titka talán az volt, hogy nem is voltak olyan szépek, csak Elena tette őket azzá. Nagycsalád, három gyerek, kettő már kirepült, a szülők idősek. Nagy közös ebédek, vacsorák, végig perlekednek, csacsognak, hangoskodnak. Végigkóstoltuk a helyi specialitásokat, ettünk tintahalat, rákot, halsalátát, sárga rizst és tortillát. Főztek nekünk, vagy főztünk velük, segítettünk amiben tudtunk, abban a biztos bűntudatban, hogy ezt a kedvességet visszaadni nehezen lehet.