Andival befizettünk egy kétnapos brémai kirándulásra. Nagy izgalommal vártuk az utat egészen addig, míg ki nem derült, hogy a Faluban is óriási buli szerveződik éppen erre a hétvégére. Lett volna ingyen kolbász ingyen sörrel, egy szinttel alattam többfordulós előparty, aztán 20 méterre a házamtól hajnalig tartó diszkó és vigadalom. Annyira rossz volt nézni az örömteli készülődést, hogy úgy döntöttünk eladjuk a brémai jegyeinket és nem fosztjuk meg magunk a helyi izgalmaktól.

Minden erőfeszítés ellenére a jegyekért nem jelentkezett senki. Ezt égi jelnek vettük, akarom mondani próbáltuk annak venni és csalódott lelkünket vigasztalni, de a szombat reggeli indulásnak még volt egy kis keserű szájíze. Három magyar, egy szlovák, egy izraeli, négy lengyel, két brazil, két orosz, 10 kínai-japán-tájván, meg két német szervező ült a buszon, amin nagy betűkkel villogott, hogy ’Uni-Köln’.

Átvettük a folyóparti szállást, megosztottuk 3 japánkával a szobánkat, majd lábaink alá vettük a várost. Az egész hétvége könyörtelenül németül telt, mindenki csak németül beszélt, az idegenvezetők is. Egy történész vitt körbe minket a belvárosban, a barna téglás szűk utcákban, ahol a házakat valamikor kicsire építették, hogy kevesebb adót kelljen fizetni, mára pedig minden alsó szinten nyitottak egy muskátlis vendéglőt a turistáknak, hogy a habzó Beck’s-es söröskorsók is növelhessék a hangulatot. Roland lovag főtéri szobrától nem messze, a városháza kapujában áll a muszikusok híres szobra.

Ugye tudjátok a mesét? A szamár, a kutya, a macska és a kakas is öreg, hasznavehetetlen jószág volt már, mikor összefogtak és együtt új esélyt kaptak az élettől. Brémába indultak muzsikusnak, mert a gazdag Hanzaváros megengedhette magának, hogy városi zenészeket tartson. Útközben egy erdő közepén megtalálják a helyi rablóbanda házát. Az ablakon keresztül figyelik a mulatozó tolvajok hangos dorbézolását. Hogy mindnyájan lássanak, egymás hátára állnak: a kakas a macskáéra, a macska a kutyáéra, a kutya a szamáréra. Ez az a jellegzetes póz, ahogy a szobrok és falfestmények nagy része megörökíti őket a városban. Az állatok végül kiűzik a rablókat és elfoglalják a házat, de ahogy Grimmék minden meséjében, itt is megtalálhatjuk a mélyebb tanulságot reményről, újrakezdésről és összetartásról.

Az óváros egyik hangulatos éttermében megettük a vacsoránkat és én különváltam a csapattól, hogy találkozzak Riekével, az amerikában megismert német lánnyal. Vonattal jött egy közeli kisvárosból, így kisétáltam elé a pályaudvarra, igénybe véve a helyiek kedvességét és helyismeretét. Ezen a sétán láttam legszebbnek a várost. A dóm egyik tornya mellett sütött még a nap, a másik oldalon sötét felhőkben szárnyát bontogatta egy zápor, ettől különös sárgás fényben úsztak a macskaköves utcák és a villamosok. Bálra készült a szombat esti levegő, legszebb darabjaikat játszották az utcazenészek, és két gólyalábas bohóc jött velem szembe, az egyik összeborzolta a hajamat. Rieke koktélozni vitt a szélmalom melletti bárba. Hol Prágába, hol Hollandiába éreztem magam. A malomkerék alatt tulipánok rajzolták ki a szamár, a kutya, a macska és a kakas képét. Több órán át beszélgettem nagyutazó barátnőmmel. Kipletykáltuk a régi szépidőket, a jelent, és a vándorbotos jövőt, azt hogy mennyi helyre kell még elmenni és melyik földrészen milyen abszurd dologgal lehetne pénzt keresni. Meghívott két dinnyés koktélra és megígérte, hogy segít megírni a beadandóimat. Meghívtam szüretre, feltettem a vonatra, majd Andi telefonos irányításával vissza’vokitokiztam’ magam a többiekhez. Akkor kezdődött az este. A buli, ami már történelem, amit soha nem felejtünk el, és ami miatt egy percig sem sajnáltam, hogy valahol messze ingyen virslit osztottak.

Andi, Judit, Norbert a szlovák fiú (magyarul csak északi szomszéd néven emlegettünk, ha róla akartunk beszélni) és az orosz párocska maradt már csak a tollasbálba ment csapatból, mikor újra találkoztam velük. Keleti szomszédink ajánlására vodkát vettünk egy trafikban, és bulihely után néztünk. Az egész utca meg volt süketülve a zenétől, ami az egyik sarki ház emeleti ablakaiból dübörgött kifelé. Szomorúan konstatáltam, érezve a benti hangulatot, hogy teljesen privát házi buliról van szó. Andi abban is biztos volt, hogy pár perc múlva csendháborítás miatt úgyis jön a rendőrség. Északi szomszédunk, akit addig egy nagyokos nagyarcnak tartottam, egy életre belelopta magát a szívembe, mikor szívélyes közvetlenséggel felkiabált az ablakban lógó embereknek: „Hey Amígók? Felmehetünk?” Amint ez a legendává vált mondat elhangzott, csengett a zár, nyílott az ajtó, és mi bent voltunk a tutiban. A folyosón mozogni sem lehetett az emberektől, a nappali közepén állt a dj pult, és egy kétméteres kopasz diszkókirály keverte a muzsikát. Táncoló talpaktól hullámzott a padló, villództak a fények, és a falra ki volt írva az est üzenete: „Warum nicht?”

Mivel senki nem foglalkozott senkivel, embereket kezdtem el kérdezgetni, kinek kell itt a hangulatot megköszönni. Páran valami Móricról és több házigazdáról is beszéltek, míg személyesen le nem szólítottam a 150 cm-es, örökké vigyorgó, pufiarcú Maxot, aki teljes bizonysággal állította, hogy itt lakik. Mondtam, hogy magyar, meg Köln, erasmus, kirándulás, nem baj-e hát hogy itt…meg behívtak…meg jöttünk…erre ő csillogó szemekkel megkérdezte beszélünk-e románul…(???)….hát jó, ha nem hát nem, de azért mennyire örül, érezzük otthon magunkat, sör a fürdőben, minden más a konyhába, wc abban az irányban! Csók szevasztok!

Adtam neki két cuppanós puszit, bementem a konyhába, ahol nem volt olyan alkohol és üdítő, amit ne lehetett volna megtalálni. Átharcoltam magam az emberhadseregen, mertem magamnak egy adag csirkesalátát, meg kevertem egy bacardit. Andi megkezdte a világos Beck’s kartont, északi szomszédunkkal meg koccintottunk a szlovák-magyar barátságra. Nincs több politika gyerekek, megittuk a pertut, körmünkig szívtuk a békepipát. Táncoltunk hajnalig hol a szoba közepén, hol a dj kislábujján, hol az ablakban. Úgy tomboltunk meg tárgyaltunk a németekkel, mintha mi is azok lettünk volna. A fürdőkád színültig volt jégben olvadó sörrel, az utcáról kisebb tömegek bámultak fel a házra és minden autó lelassított. Hajnalban a csónakokat ringató Weser partján sétáltunk vissza a hostelhez, hogy egy órát aludjunk bevetetlen ágyainkban. Reggelin kótyagos fejjel mosolyogtunk egymásra, feltöltődve egy hétre való életenergiával. Nem mondom, hogy az idegenvezető minden szavára figyelni tudtam Worpswede művészfalvában, ami elbújni vágyó festők híres oázisa, de emlékezni fogok Paula Becker történetére, a virágokban úszó temetőre, és a naplementés festményekre, no meg a gombapörköltes ebédre.

Örültem, hogy sok embert megismerünk, egy Oroszországban született izraeli fiút, a tajvani lányt és a japánokat, akik csendesek, kedvesek, és sosem vágnak a szavadba, csak akkor beszélnek, ha te már biztosan elmondtál mindent, amit szerettél volna.

De úgy egyébként!

Ha Brémában jártok, fogjátok meg a szamár lábát a főtéren, igyatok egy koktélt a szélmalom mellett, és keressétek meg Maxot! Ez a legfontosabb!

Szerző: dalmus  2009.06.29. 17:21 Szólj hozzá!

A bejegyzés trackback címe:

https://koln.blog.hu/api/trackback/id/tr561215949

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Nincsenek hozzászólások.
süti beállítások módosítása